Merkúr-Uránusz & Algol | A hallgatás öröksége
- Miss Moodswings
- May 25
- 5 min read
29 éve nem ébredtünk ilyen reggelre. Amikor ezeket a sorokat olvasod, a Szaturnusz már az új helyén, a Kosban van. A mai napon azonban egy másik fontos mérföldkövet is elérünk: vasárnap egzakt ugyanis az utolsó Merkúr-Uránusz együttállás a Bikában, ami nemcsak egy hosszú asztrológiai ciklusnak jelenti a lezárását, de egyfajta végső áttörést is mutat a jegyhez tartozó életterületeken & témákban.

A Nap éppen egy hete járt itt, ahol ezen a hétvégén a Merkúr is áthalad - az Algol állócsillaggal fokra pontosan együttálló Uránusznál. Ami az elmúlt héten elkezdett felébredni benned, ezekben a napokban nyer majd igazán értelmet, hiszen 27-én vár ránk egy a Merkúr uralma alatt álló Ikrek Újhold, majd 30-án egy ún. Merkúr kazimi (Nap-Merkúr együttállás) is.
A 2018 óta a Bikában állomásozó Uránusz (amely az előttünk álló hetekben maga is készül elhagyni a jegyet), felkavarta a stabilitáshoz való viszonyodat.
Olyan helyzetekben hozott felrázó változásokat, ahol túl régóta éltél a komfort csigaházban– bezárva, kicsire összehúzva, hamis önvédelemben, mert valamikor elhitted, hogy választani kell a szabadságod és a biztonság között.
Most, hogy a Merkúr – a gondolkodás, a megértés és a kommunikáció bolygója is találkozik az Uránusszal, végre szavakba tudod önteni, amit eddig csak sejtettél. Mintha megértenéd: nem az baj, hogy éreztél. Hogy fájt, hogy féltél, hogy épp örültél vagy dühös voltál-e.
A baj az, hogy azt sohasem fejezhetted ki.
Ha gyerekként az volt a szokásos válasz a viselkedésedre, hogy kinevetnek, leszólnak, elbagatelizálják a témát (magyarul: azt éreztetik, hogy nem értenek), akkor hamar megtanultad, hogy amit érzel és gondolsz, az nem igaz.
Nem valós.
A közlésednek ott és akkor elveszett a létjogosultsága.
„Ugyan már, ne hisztizz!”, „Ne sírj!”, „Maradj csendben!”: az ismerős mondatok, amelyek generációk óta mérgezték az emberi lelket.
Ha nyitottál & közeledtél, de a világ bezárt, akkor természetes lehetett az értetlenség: „Valami baj van velem?”, „Miért nem értenek?”, „Miért nem sikerül egy hullámhosszra kerülni?”.
Próbáltál volna magyarázkodni vagy kézzel-lábbal megértetni magadat, de más nyelvet beszéltetek a többiekkel.
Mintha nem is látnának vagy hallanának.
Márpedig, ha túl sokáig próbálsz egy olyan üvegen keresztül kiabálni, amelyről folyton visszapattan a hangod, egy ponton ennek a szégyennek, az önutálatnak & kontrollnak az üvegpohara lesz az otthonod. Megtanulod lehalkítani a hangodat. Nem kimondani a szükségleteidet. Betakarni a szádat és a füleidet. Összemenni kicsibe. Elrejteni az érzéseidet, mert úgyse veszik majd komolyan vagy ismerik el azokat.
Ha jó gyerek maradsz – csendes, kiszámítható, „nem problémás”, akkor talán majd jobban szeretnek és hátha el is fogadnak.
Észre sem veszed, hogy felnőttként ma ugyanezen az átlátszó búrán keresztül nézed a világot.
Vágynál az emberekkel való kapcsolódásra, mert hát idebent ugye elég kényelmetlen, unalmas, hideg és szomorú is, mégsem sikerül elérni őket.
Hogyan is lenne lehetséges, ha pont amikor a legjobban programozható volt az elméd, akkor a gyávaságot írták bele? Azt tanították, hogy félj felszólalni, ne merd kimondani a számodra igazat és őszintét – mindazt, ami a tiéd.
Ne vegyél tudomást a saját érzelmeidről, aminek két eredménye lehet: befagysz az érzelmi közönybe vagy meghajolsz a megfelelés előtt.

Most azonban eljött az idő.
Nem. Nem. Nem!
Mindazon alkalmakért, amikor végre kimondtad volna, de a másik megint úgy csavarta, hogy elbizonytalanodtál és megkérdőjelezted magadat: „Biztos? Mi van, ha nem? Vagy mégis?”
Azon helyzetekért, amikor mások azt éreztették, hogy kedvesnek és alkalmazkodónak kell lenni, miközben a legszívesebben a torkod szakadtából ordítottál vagy hangosan sírtál volna.
Vagy egyszerűen otthagytál volna mindent a francba.
Igen, egy jó ideje, mintha valami vadállatot próbálnál visszafogni, amit ráadásul mindenki érzékel és fél is. Mintha ez a bika bármikor készen állna nekimenni a másiknak, a szemeivel is ölni tudna. És te mégis kővédermedve, jógyermek módjára, zombiként hallgatsz – kiszolgálva a környezet igényeit, idomulva a társadalom kényelméhez, megfelelve a hozott sémáknak.
Elsőként lehet, hogy most a gyerekes dac formájában fog kitörni belőled, de többé akkor se állítsd meg a rengeteg lenyelt nem-et.
Nem. Nem!!
Nincs joga senkinek úgy bánni veled, ahogy ő akar: igenis van beleszólásod. Már nem vagy kicsi és tehetetlen. Ha gyerekként nem is sikerült, mert hiába próbáltad volna leverni, leszedni magadról a bántást, végül belefáradtál, feladtad.
Beletörődtél.
Kussoltál.
Alkalmazkodtál.
Tűrtél.
Eljátszottad, hogy minden rendben.
Ma mondd ki: „Hagyjál békén! „Hagyd abba!” „Ez nem oké!”.
Itt ugyanis nem csak a fizikai erőszakosságról van szó, hanem a módról, ahogyan elbántak veled.
Ahogy egyre többet kimondod: Nem! – lassan elkezdhet majd minden leereszteni.
Talán azt gondoltad, hogy a kiáltás mélyén a fájdalmat találod, de a hatalmas felfújt szörny alatt csak egy csöppnyi lélek keresi a hangját. Egy pici, meztelen gyermek rohangál össze-vissza odabent a bizonytalanságban...
És tudod miért szaladgál?
Hogy a világ nehogy meglássa: fogalma sincs semmiről. Mert hát „nem tudni” szégyen és gyengeség. „Nem jól csinálni” – a tökéletlenségnek a jele, ami további támadási felületet ad.
Ezért van, hogy újra és újra el akarsz tűnni, láthatatlanná akarsz válni, be akarsz bújni a jól ismert üvegfal mögé.
De az elkerülés, a kikerülés, amibe mostanáig biztonsági hálóként kapaszkodtál, csak egyre mélyebbre ránt a sötétbe. A félelem egy szűk sisakot húz a fejedre: lebénít, lezár, mert elkezdi futtatni a szokásos programot, beszippantja az összes energiát és visszacsalogat a múltba - a trauma mezőbe.
Ahogy elkezdesz vele játszani, figyelmet adsz neki, ismét bevonz.
Ha a napod 99%-ban tudatalatt működsz, vajon hány olyan programozott parancs fut át az agyadon, ami nem is a tiéd? Amit kicsiként hallgattál és amire kondicionálva lettél? És vajon most képes vagy-e meghallani emögött a zaj mögött a lényed finom hívását?
A Merkúr–Uránusz találkozása most azt kérdezi:
Mi lenne, ha nem akarnál tovább megfelelni?
Mi lenne, ha a csend helyett a hangod választanád?
Ha nem menekülnél el a dühöd elől, hanem odafordulnál felé?
Most itt a lehetőség arra, hogy áttörd az üvegburkot, amihez az első lépés, hogy egyáltalán észrevedd: létezik.
Kicsiként talán otthagytad egy részedet a trauma-pillanatban és most segíteni kell önmagadnak. Fel kell tudni növeszteni magadat, kilépve a sötétségből és súlyosságból, még akkor is, ha elsőre olyan, mintha vakon tapogatóznál. Idővel elkezd majd kirajzolódni körülötted a világ.
A kapcsolódás lépésről lépésre történik: az elemekkel, az illatokkal, amelyek beszínezik a valóságot. Ahogy megismerkedsz a dolgokkal és a különböző felületekkel, hidd el, a kezdeti merevség is megszűnik.
Az érzelmi megnyílásból, a tapasztalásokból lesz a belazulás, a több lendület, a bátorság, a hit és a remény.
Ahogy kihúzod magad és felállsz, jobban érzed majd a teret és benne magadat, ami biztonságot ad. Idővel újra belakod a tested és a tudatod. Itt majd jöhet a kérdés: mi van a többiekkel? Amikor magadhoz kapcsolódsz és tisztában vagy az igényeiddel, természetesebben fogsz tudni ráhangolódni azokra is, akik veled együtt rezegnek.
Ha mégsem tetszik valami, mostantól majd ki tudod fejezni, ha kell szavakkal vagy épp szavak nélkül. El tudsz menni, odébb tudsz állni, el tudod tolni, hiszen képes vagy mozgatni a testedet és a szádat.
Ez az együttállás kulcs lehet a valódi szabadsághoz és az őszinteséghez.
Hogy végre szégyenkezés nélkül tudd magad előtt is vállalni az érzéseidet, legyen az az öröm, a fájdalom vagy épp a düh. És megtanulj nem tökéletesen, hanem hitelesen - az igaz lényedből - kapcsolódni.
És mi van akkor, ha nem tudsz semmit?
Engedd, hogy ez a fajta rácsodálkozás meglátassa, mennyi lehetőség is van a megfelelésnek az elengedésében.
Az akár érdekes is lehet!
És máris nem a dühből rohansz el valamitől, hanem a kíváncsisággal tartasz valami felé.