Merkúr-Jupiter trigon | A sebeken túl

Továbbra is az eklipsz szezonnak az utórezgéseit éljük, amely időszakban sok minden felkavarodik, lelepleződik, a felszínre jut és új megvilágításba kerül. A Chironnal szembe kerülő Mérleg Merkúr, a mai nap során egy trigon fényszöget kap a (bolygónak a saját otthonában épp retrográdra készülő) Jupitertől. Vajon van-e élet a sebeken & traumán túl? Az állás mintha abba az irányba mozdítana, hogy tágulj ki a beszűkültségekből, a régi bilincsekből és merj felfedezni magadban új utakat & szabadabb nézőpontokat!  

„Olyan, mintha össze lenne kötözve hátul a két csuklóm.

A fejemmel haladnék, de közben vállból meg vagyok akadva. Valami folyamatosan visszahúz, mintha ide lennék feszítve.

Pedig mélyen legbelül nincsen semmi kétségem. Pontosan tudom, hogy merre van az előre és a saját irányom. Mégis olyan, mintha valami belső gát megállítana.

Elől van a szívem, hátul meg a test - és ezek ketten két irányba úsznak.

Mintha kétarcú is lennék és mindkét oldalon lenne egy-egy arcom. A hátsó, a lekötözött kezek és a test felé néz, miközben a lelkem épp egy másik irányba vinne.

Az első részem halványabb, szinte láthatatlan. Olyasmi, mint az aura, amiben erősen dobog egy vöröses szív. Az anyagi részem - maga a test, háttal van mindennek.

A fejem tehát hátra néz, a szívem pedig előre.

A bilincsben lévő kezek miatt igazából hátrafelé se tudok mozdulni. Annak ellenére, hogy ebben az irányba sem érzem magamat szabadnak, a fejem mégis ide húz a rutinba és ismételteti a megszokást.  

Mintha kettő ÉN volnék: az egyik nyugodtan nézi és várja, amíg a másik csak vergődik. A nyugodt és félelemnélküli részem szinte lebeg, a másik pedig egy koszos énként szenved odalent a földön.

Ez egy teljesen ellentmondásos és meghasadt állapot, amelyben a fej és a szív egyaránt megakad.

És amelyben a lélek nem tudja beteljesíteni a küldetését.

Az jön, hogy a másik arcot is előre kéne fordítani, hogy vegyre már végre észre, elől micsoda tágasság van, tele végtelen lehetőségekkel, aminek a végéig se látok!

Ennek az iránynak nincsen se széle, se határa, hiszen egy örök, szabad és tiszta tér.

Amíg a bilincsben álló fél viszont saját magát kötözi le abba a szűkös valóságba, ahol meggyőzi magát, hogy jó neki, addig mindkettőt leláncolja. Pedig milyen szabadok és boldogok lehetnének együtt!”

Amikor egy traumának a hatására seb keletkezik, akkor a szervezet egy kemény réteget hoz létre körülötte a bőrön, hogy a sérült területnek legyen ideje begyógyulni.

A léleknek a szintjén ezt hívjuk a belső gyermeknek, ami arra a célra jön létre, hogy belegyömöszölhesd azokat az érzéseket, amelyeknek a feldolgozására az adott pillanatban nem találsz megoldásokat vagy készségeket.

Amikor az elme túl hosszan akad rá a fájdalomra, akkor a jelenben ugyanúgy a belső gyermeknek a szintjéről - vagyis, a múltból reagáltat.

Amint meghoznál egy döntést, ennek a belső hangnak a hatására elkezded rögtön second guessingelni, tehát utólagosan kritizálni és megkérdőjelezni saját magadat: "Vajon bele mehetek az ismeretlenbe anélkül, hogy lenne egy biztosító kötelem vagy tuti támaszom?"

A trauma, a természetének megfelelően elszigetel, bezár, kicsiben tart - beszűkítve a látókört és nem engedve meg az új perspektívát.

A fájdalom azt akarja, hogy ne látszódjon és egy pötty maradhasson, nehogy újra megtalálja az egykori bántás.

A felnőttkori görcsös teljesítési vágynak így vajmi kevés köze marad ahhoz, amit a lélek úgy igazán szeretne. Az eredmény pedig az, hogy egyhelyben toporogsz, se előre, se hátra:

 „Szeretném magamat összehúzni egy kis gombóccá, hogy ne is látszódjak! Nehogy megtalálj, mert akkor majd magaddal akarsz vinni engem is! De én nem akarok változni, mert olyan jól elvagyok itt a kicsiben, a biztonságos szokásban és az asztal alá megbújva.

Aprónak érzem magamat és az is szeretnék maradni.

Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki húzza anyut a bokájánál: „Ne menj el!” - vissza akarlak rángatni, mert látom, hogy milyen magabiztosan tudnád a dolgodat. Nagy lehetőségek állnak előtted, amelyektől én tartok!

Mintha én lennék a kötél, az a visszahúzó erő, ami megköti a kezeidet és lecövekel a régibe.

Azt mondogatom: „Gyere a fejedbe, mert itt lenni biztonságos! A szívedben lenni nem az! A fejben lehet csak mindent kitalálni, és ez a biztos!”

Közben egy szűk térben vagyunk, beszorulva ide a sarokba, ahol meggyőzöm magamat, hogy ez jó. Véletlenül se nyissunk másra!

Minden erőmmel próbállak visszatartani.

Olyan vagyok, mint egy belső hang, aki folyamatosan csak mondja és mondja a maga programját. Bármikor, amikor végre lépnél, rendre rázendítek: "Nehogy már!" "Dehogyis!" "Ez nem jó ez nekünk!" "Minek menjünk oda?" "Jajj, ki ne nyisd!" "Nehogy mozdulj!”

Ha rajtam múlik, akkor itt maradunk örökre.  

Ahogy most sikeresen megállítottalak, kezdem végre én is nagyobbnak érezni magamat! Eddig egy jelentéktelen, apró morzsaszem voltam a gépezeteben, egy kis piszok a sarokban. Most viszont elkezdtem dagadni, egyre hangosabb a hangom és fokozatosan nő az erőm!

Közben megjelent egy másik gondolat is.

Ha betársulnék melléd, akkor vajon én is olyan óriási lehetnék, mint Te? Ha végre igazán nagy lennék, akkor talán nem félnék és nem lenne szükségem rád sem...

Lehet, hogy ideje lenne felnőni ebből a szerepből, amit igazából csak a megszokásból játszom? Végre nem csak próbálni eljátszani a nagyot, miközben egy duzzogó és felfuvalkodott pukkancsként viselkedem?

Talán mutathatnál nekem is új nézőpontot, hiszen eddig csak a földet láttam. Innen semmilyen más perspektívám nem volt. Kizárólag azt láttam, ami az orrom előtt van és elhittem, hogy ennyi a világ!

Ahogy most a segítségeddel elkezdek körbenézni, végre látom, hogy mennyi minden van még itt, amit mostanáig észre sem vettem vagy csak nem mertem látni! Lassan egyedül is két lábra merek állni, hogy már a magam számára fedezzem fel a világot ebből az új nézőpontból!

Azt érzem, hogy a helyemre kerülök, és többé nincs szükség arra, hogy beléd kapaszkodjak. Ezáltal nem vagyok olyan hangsúlyos az életedben és végre te is lehetsz a magad szerepében.

Meglátva ezt a tágas valóságot, már biztosan nem fogok visszamenni a kicsibe. Megismerve a világot ebben a nagyban - azon túl, mint amit hittem vagy gondoltam, soha többet nem akarok visszamenni a múltba!”

A maga rendeltetett helyén a sebnek, a fejnek és a szívnek egyaránt helye lehet a csapatban.

Egyensúly akkor keletkezik a földi részed és a lelki vezettetés között, amikor a fej felfelé is kapcsolódik és a sugallatok útján közvetít a szívnek az irányába. Ilyenkor látható be az is, hogy a múltat nem lehet kitörölni, csupán a helyén kezelni.

Elfogadod, hogy mindenki elfér egy testben és az összes arc nézhet akár egy irányba is.

 „A testem könnyed, mintha kitisztultak volna a gondolataim. Többél nincsen bennem félelem. A korábbi tépelődő és bizonytalan, a „biztosan nem vagyok elég jónak” a hangja, mintha egy másik személynek a kétsége lett volna.

A bizalom azért még egy kicsit ingatag.

Minta nem hinném el teljesen, hogy tartósan is együtt tudunk működni. Az egyik oldalam ugyan érzi ezt, de van egy kételkedő részem is.

Valószínűleg őt is meg kell hívni, neki is teret kell tudni engedni. Jó lehet időnként meghallgatni a másik oldal véleményét, hiszen ő az, aki néha feltesz fontos kérdéseket annak érdekében, hogy ne szálljunk el teljesen, mint egy lufi.

Most már mindenkit a helyére kéne költöztetni: a fejet fentre, a nyugodtságot pedig lentre. A fej ugyanis akkor kapcsolódhat jól, ha kinyitja az égiek irányába is az antennáit és onnan közvetít a szívnek. Így nincsen már a két oldalra széthúzás, a kétarcúság vagy a kétség.”