Merkúr direkt a Felszállónál | Mi a vakfoltom?

A Merkúr még február végén lépett be az ún. 𝑠ℎ𝑎𝑑𝑜𝑤ba (vagyis: volt azon a koordinátán, ahol most kedden irányba állt) és március 1-én volt először a Halak Felszálló holdcsomónál, ahova a március 16-án kezdődő retrográdja során visszahátrált. A bolygó 2025. április 5-én (még retrográdban) és utoljára 10-én (már direktben) érinti a karmatengely északi csomóját, ahol felteszi a kérdést: hol van még vakfoltod?? Mi az, amit nem akarsz meglátni? Az Égi Hírnök április 17-én átlép a Kosba (=Új kezdet), de majd csak 27-ére fog túlhaladni az árnyékon, ezért a mostani hónap még a tél során kezdődő folyamatoknak a lekerekítéséről és integrálásáról fog szólni.

„Teljesen bekötött szemmel állok, ezért mindössze érzékelni tudom, hogy mi van körülöttem.

Azt hittem, hogy ködben vagyok, pedig nem, csak a szememen lévő kendő miatt egyelőre nem tudom pontosan megfogni, hogy mi van előttem. Kicsit olyan, mint amikor meg kell tanulni vakon járni vagy letapogatni a környezetet.

Közben egy belső hang súgja: „Merj vakon bízni és az érzéseidre hagyatkozni! Attól még, hogy nem látod az utat, vagy nem tudod, hogy mi a neve, ha most nem lehetséges az irányokat a szokásos érzékszervekkel megfogni vagy a szemekkel kitapintani, attól azok még ott vannak. Egyfajta belső irányként, útként, ráérzésként ismered fel őket.”

Elsőre kicsit bizonytalan lettem, mert olyan volt, mintha nem csak a szemeim, hanem a teljes testem is egy kényszerzubbonyba került volna.

Emlékeztetni kellett magamat, hogy csak azért, mert a szememen van egy fátyol még egy csomó mindent tudok csinálni, például ki tudom nyújtani a kezemet, megfordulhatok, leguggolhatok, táncra pendülhetek.

Mintha ezt a ráhagyatkozást kéne most tanulni, fejleszteni, gyakorolni, hogy jöjjön bármi, tudjam és merjem odabízni magamat.

Vajon hol van bennem a stabil pont és a biztonság?

Látszólag a tök sötétben vagyok, de közben mégis nagyon szabad érzés!

Azáltal, hogy le van csukva a szemem, kezdek el úgy igazából mindent látni!

Ez a szívvel való látás…

Semmi félelem nincs bennem.

Csak táncolni akarok és nevetni, mint a gyerekjátékban, amikor lekötik a szemeket. Nem pánikolok a sötétben, mert egy hihetetlen gyermeki játékosság van bennem. És az érzés, hogy de jó, hogy egy más nézőpontból is tudok kapcsolódni a világgal. A többiekkel lehet így is játszani!

Ahogy most elkezdtem tapogatózni érzem, hogy vannak itt mások is, akik ugyanígy lekötött szemekkel jöttek.

„Emlékezz, ez egy játék. Ha hagyod, akkor az élet csupa móka!” – mondja a hang – „Nem kell mindent előre látni vagy a dolgokat alaposabban megnézni, jobban érteni. Éld meg ebben a játékban a könnyedséget.”

Tényleg nagy játék alakult ki: mindenki nevet, néha elbotlunk, egymásba megyünk, fellökjük egymást, összeütközünk, de nem vesszük túl komolyan. Mi van akkor, ha belementem, nem történt semmi! Felállunk… Mi van, ha nem láttam az előttem lévő pocsolyát és beleléptem a sárba, amitől koszos lett a cipőm? Vagy nekimentem fejjel a fának és lett egy púp a homlokomon??

Folyamatosan mosolyoghatnékom van, hiszen ez az élet! Néha kicsit fáj, de hálás vagyok érte, hogy nem vagyok benne egyedül és megélhetem, megtapasztalhatom.

Csak pörgök össze-vissza, már egészen elszédültem, de végre kapok levegőt, van egy kis szabadság! Nem mindig csak a bevett szabályok és a halálosan komolyan venni mindent vagy belehalni az életbe...

Jó visszaemlékezni, hogy ez tud ilyen egyszerű is lenni... mindössze ki kell tárni a karokat és pörögni-forogni...

A többieknek is be van csukva a szeme és nem tudják, hogy ezt csinálom, de valahogy elkezdtek utánozni. Én sem látom, csak érzem, hogy ugyanazt csinálják, mint én és követnek. Mintha az energiám, az aurám, a lendületem vinné és bepörgetné őket is. Ahogy a szívemből csinálom, azonnal mások is rákapcsolódnak a létezés ezen formájára. A többiek is elkezdenek kacagni, mert rájöttek, hogy ez tényleg milyen jó!!!

Vicces játszóteret csináltam magam köré, végre kiszabadítottam magamat a kalitkából!

Közben még látom, hogy mi a múlt; egyszerre érzékelem a kettő: a régi és az új, közötti kontrasztokat. Tisztelettel vagyok az egykori fejezet irányába, hiszen annak is megvolt a maga értelme. Elismerem, hogy így volt. Oké, hogy létezett, hiszen az hozott el ide ebbe a csomópontba.

De már képes vagyok neutrálisan ránézni anélkül, hogy ki- vagy felborítana. Többé nem egy ködben vagy elborult haraggal tekintek oda, hanem tudom látni azt, ami mögöttem áll úgy, ahogy van és volt.

Lassan viszont itt az ideje megengedi a hétköznapokban és már minden pillanatban az Újnak a létezését.

Szabad végre a napocskámban élni, kijönni a súlyosból és a szenvedésből.

Azzal az energiával túllendülni, amivel a gyermek egy botlás és kétperc sírás után leporolja magát és feláll. Nem a kondicionált felnőttből reagálni és még húsz évig sajnálkozni, azzal pedig újra és újra traumatizálni magamat.

"Tanulj a gyerekektől, a benned élő gyermektől."- hallom - "Kezdd el végre játszani az életet!"