Merkúr-Ceres szembenállás | A belső anya

A mostanra már a Rákban haladó Merkúr, a mai napon pontos szembenállásba érkezik a Ceres aszteroidával, hogy beavatásokat hozzon a legbelső otthont illetően. A Ceresnek, a szkíta-görög megfelelője volt a Démétér istenanya vagy Földanya. Jelképezi többek között a benned élő anyaképet és az anyához/anyasághoz fűződő viszonyt. Szimbóluma egyben a női, a föld-jellegű termékenységnek, a gondoskodó anyai szeretetnek, ahogyan maga a Rák jegy is a zodiákuson.

 „Egy dagadt nőnek érzem magamat.

Legszívesebben már most elfutnék ettől a látványtól! Érzem, ahogy azonnal itt van a címke és megjelent bennem az ezzel kapcsolatos ítélkezés is:

„Fúú ez meg hogy néz már ki!”

A földön ülök meztelenül, kiterpesztett lábbal, óriás lógó mellekkel és hassal, mint a törzsi asszonyok. Körülöttem minden földes, poros. A nagyon hosszú hajam is sáros, földszínű, koszos. A hasamra rálógó mellbimbók, a földre érő hasam és a hajam azt mondják, hogy ezeken keresztül táplálok és vagyok folyamatos összeköttetésben mindennel.

Belőlem táplálkozik a Föld. És fordítva: amit adok a világomnak, az jön vissza hozzám is.

Terhesnek érzem magamat, tehát nem az önfeledt várandósságnak az érzete társul bennem ehhez a képhez. Nem várok vagy várakozom, és főleg nem ragyogok a terhességemben! Az egész pont olyan súlyos, gondterhelt, és nehéz, mint azt a melleimnek és a hasamnak a lefelé húzása is mutatja.

Most magzatként hallom körülöttem felerősödni mindezt.

Az anyukám gondolatain keresztül talán a messzi nők hangja is átszűrődik:

„Ez meg mi ezzel a nagy testével, a földhöz és a sárba ragadtságával?? Szegény szerencsétlen!”

Látom, ahogy a sár alatt megnyílik az út – az évszázadok útja -, ahol a nők a túlélés érdekében cipelték ezt a fajta racionális gondoskodást.

Biztonságban tudni és mindent megadni a családnak. Nőről nőre, generációról generációra átadott tudás ez, ami réges régen nem az élvezetről vagy az életnek a megéléséről szólt, pusztán az átvészelésről.

Emiatt bennem is azonnal jön a megvető ítélkezés: a terhesség, a gondozás és gondoskodás, az csakis az elhanyagoltsággal lehet egyenlő.

Szinte hallom a belső hangot, amelyik azt mondja, hogy "A nő majd hogy néz ki ettől. Az anyasággal egy időben mindenképp elveszti a nőiségét, a szexualitását, a báját, a szépségét és csak elhagyja magát."

A szorongást, amely szerint az anyaság az kizár majd a világból.

Mert, ha anya vagy, akkor a világod az a büdös kölyök és ott vége is van. Minél több gyereked lesz, annál többen lógnak majd körülötted. Onnantól mintha be lennél zárva velük együtt egy szobába és ott kész, annyi. Megszűnik az életed. Minden kívül fog majd rajtad történni. Te meg maradsz a fal közepén tespedve, elzárva mindentől és mindenkitől.

A férfi is csak az utódok érdekében kapcsolódik majd hozzád.

Nem nőként vagy társként, hanem pusztán azért, hogy a gyerek felnevelődjön valahogy. Egy hasznos géppé válsz, amiről senki nem szeret tudomást venni, hiszen tele van a nem annyira elegáns és vonzó dolgokkal, lsd. meghízás, mell, szoptatás, menstruálás stb. Amiről bár tudjuk, hogy nem piszkos, ám ha nem muszáj, akkor inkább mégsem néznénk rá.

Ez is csak hárítja a nőt a sarokba.

Oda, hogy az anya be van szűkülve és le van pukkadva. Amint egy nőről kiderül, hogy terhes, azonnal megszűnik létezni a korábbi formájában. Egy ősanya lesz, a ronda, fodros, dagadt combjaival. Mint egy nagy mamut, ami elől mindenki csak menekül.

Ez egy elszigetelt, magányos és szomorú állapot. A nő ezen a ponton elveszíti a személyiségét, a nőiességét, átmegy egy robot üzemmódba, ahol ki van szipolyozva a teste és a gondoskodása. Életének egyetlen célja mostantól a gyermek: a „mindenem”, az „életem értelme”, az „egyetlenem".

Ezeket hallgatva odabentről nem is akkora csoda, ha mostanra csupán az undor társul bennem a témához. Eddig nem volt tudatos, hogy mennyire bepiszkolódott bennem az anyaságnak az ügye.

Teljesen lehúzó számomra ez a kép, ahogy ez az asszony odalent ül a mocsárban... Mint egy majomanyán, csüngek rajta a kölkök, akik csak elvesznek tőle. Akiknek adni és adni kell, és akik elszívják a nőből a táplálékot, amiért végül önmagának és a férfinak nem marad semmi.

Ez a nő teljesen egyedül van.

A tábor szélén ül, az undorító zsíros hajával. Látszik rajta, hogy nem aludt vagy három hete és halál fáradt. Ahogy magában szoptat, a távolból csodálja a többieket. Félhalottan nézi a tüzet, ahol a többi nő együtt táncol egy körben.

És ahol férfiak dobolnak, iszogatnak és ezeket a lányokat csodálják.

Ordít bennem, hogy ha terhes leszek, akkor nem elég, hogy a férfitől, de még ezektől a nőtársaktól is külön kerülök majd! Az anyaság el fog választani az odatartozástól.

Talán ez a legnagyobb félelmem ezzel kapcsolatban. Mi van, ha kizár a kör és kikerülök a csapat szélére??

Most egy lebegő szobor-testű nőként látom magamat, ahogy azt figyelem, vajon miféle szerzet is ez az asszony? Messze nem akarok ilyen lenni, mint ő. Még a távolból is rossz nézni.

De ahogy tovább vizsgálom innen kívülről, hirtelen olyan, mintha a saját részem lenne.

Egy aspektusom, akit egykor valamiért kizártam. És akit mind a mai napig elhagyagolok, megcímkézek, bántok, elítélek. Akiről nem gondoskodom eleget és akire haragszom is tán.

Mintha a nőiségem egy arcát taszítottam volna ki a törzsből, a közösből. Ez elég elszomorító.

Ha odafordulnék felé és a többieket is idehívnám, talán végre közösen virágozhatnánk. Segíthetnénk egymásnak és megoszthatnánk a munkát lsd. vigyázhatnánk felváltva a gyerekekre, kimoshatnánk egymás ruháit és megfésülhetnénk a hajunkat.

Mindenki jól járna. Hiszen valamiért mindannyiunknak van itt szerepe, ezáltal helye is.

A törzsnek szüksége van az ősanyákra, akik mindenféle apelláta nélkül hozzák világra az utódokat. Nélkülük ez az egész nem lenne. Ezt meg kéne tudni becsülni és a megfelelő bánásmódban kellene már részesíteni.

Le kéne borulni magamban ezelőtt a minőség előtt, nem pedig kizárni a kupac szélére és csak hagyni, hogy elpiszkolódjon. Sőt, koronát kéne rá tenni, körülötte kéne ugrálni mindenkinek!

Most idejön a tűztől egy-két fiatal lány és elkezdenek erre a nőre új szemmel nézni:

„Lehet, hogy te vagy a példakép? Egyszer majd mi is ilyenné akarunk válni!”

Vannak az életnek azon fázisai, amikor a nő a csábító szerepben létezik, de egyszer minden lányból anya lesz, és senki nem szeretné, hogy így bánjanak vele.

Ezt a kettőt – a légies-angyali és a túlsúlyos-földi lényt - kéne valahogy összegyúrni, és akkor kapnánk egy „normálist”.

Ha ki tudnám magamban balanszírozni vagy egybe tudnám olvasztani, képes lennék egységesíteni ezt a két aspektust- vagyis: nem végletesen (bezártságban és túlzott szabadságban) működnének, akkor tudnám valóban önmagamat élni.

Az elbűvölő nőnek meg kéne próbálni integrálni a gondoskodó szerepet, az ősanyának pedig a könnyed nőit, és így állna be az az optimális, amikor a gyermek nem rajtam van, hanem körülöttem. Amikor nőként nem lebegek a magasban, hanem földelve is vagyok. Ez a jelenlegi nő ugyanis ebben a formában nem teremt, a minősége nem jelenik meg a fizikai síkon.

Ez a két szereplő hogyan tudna tanulni egymástól?? Vajon mit tud mutatni egyik a másiknak?

Az ősanya azt tudja mutatni, hogy a férfi odamegy haza. Hiszen ő maga a stabilitás is. Nem a repkedek és minden is van, de közben meg semmise. Hanem a megérkezés és az otthon.

Erre vágynék, csak nem akarok hozzá így kinézni! Nem akarok ekkora melleket és segget. A gyereket szülje meg és nevelje más, én nem kívánok tehénként ülni velük a nyakamban. Ez az asszony folyton csak lefelé bámul a kölykökre. Teljesen egy fókuszú, észre sem vesz mást, amiért nem tudom tisztelni az anyaságot!

Mostanra egy háromszögben állunk, ahol a férfi a kulcs.

Felőle két irányba indul az energia. Az egyik az anya – otthon – biztonság, a másik pedig a nő – szabadság – könnyedség - boldogság irányába. Mintha a férfi tartaná külön ezt a kettőt. Még a szálak sem egyformák: a földi szál rövidebb, a légies pedig hosszabb.

A férfi most elkezdi közelebb húzni magához és odatekerni ezt a nőies alakot. Ugyanis ennek kell először megérkezni hozzá.

A nőnek most túl nagy a szabadsága, nem is kötődik a férfihez annyira.

Mostanáig teljesen abban voltam, hogy autonóm személyként lehetek majd a számára vonzó. Holott a férfi ott szeretne tudni maga mellett. A nő ugyanis a van-ság, a föld-ség, a megtartó erő, az otthonnak a közepe, ahova a férfi haza tud találni és amelyben bármikor megpihenhet.

Amíg a nő repked, addig a kapcsolat is bizonytalan marad.

A lebegő nőre ugyan fel fog nézni a férfi, de az csupán a vágyának a tárgya maradhat. Akit ideig-óráig ugyan izgalmas kergetni, de elérni sosem lehet. Egy ilyen nő soha nem lesz valóban a férfié, az nem fog tudni hozzá tartozni.

Ahogy ez a női alak most elkezd közeledni, ereszkedni és le is száll a földre, végre megérkezik a férfihoz. Ott áll előtte és vele egy szinten, végre szemtől szemben vannak egymással.

Így tud kialakulni a lényegi kapcsolódás, amit már nem csak a vágyakozás, hanem az Együtt visz. 

Ahogy állnak egymás mellett a férfi és a légies nő, mint a dióhéj közepébe, az anya-gyerek archetípusa szinte belecuppanhat a képbe kettőjük közé.

Így integrálódik az otthon. A férfinak és a nőnek a közelsége hozza létre a kerek egészet, és a kettejüknek a magja lesz a gondoskodás.

Ez már nem az elválasztódás, hanem a közösnek a megteremtése. Az egészé, amiben benne van a teljes világuk: az utódok és a stabilitás is.

A héjnak két oldala van. Kifelé a szerelmes férfi és nő. Befelé pedig az anyai gondoskodás. Bármi is látszódik kívülről, odabent ott van a közösen létrehozott stabilitás, az a fajta belső biztonság, amit úgy hívnak: család.

Ami így mindennek a magja.

Most már nem csak úgy látom magamat, mint anya és nő együtt, hanem anya-nő-férfi együtt.

A kerék egészhez hozzátartozik, hogy a lenti-lágyék részemen folyamatosan lángol a tűz, ami belülről táplálja ezt az egészet. Ez tehát nem csak egy üresen guruló dió, amiben nincsen semmi. Az lentről folyamatosan kapja az energiát, amitől az egész élővé és vibrálóvá alakul.

A család akkor tud stabil maradni, ha ez a tűz is ott van. Ez a valódi táplálás, amit a kettőnek az egysége éltet.