Merkúr a Halakban
- Miss Moodswings
- Mar 4, 2023
- 2 min read
A non-verbális kommunikáció. Az Égi Hírnöknek a zodiákus utolsó házába való megérkezésével egy időben, a tegnapi konzultáció során épp egy 12-es házas Halak Merkúrt szólítottunk meg. Az alábbiakat a vendégem hozzájárulásával osztom meg. Fontos infók ezek arról, miképp lesz a méhburokból felnőtt korra egy önvédelmi réteg. A Szaturnusz 3 nap múlva már a Halakban!
„Itt vagyok ebben a végtelenségig táguló burokban, ami olyan, mint egy második bőrréteg. Látom a méhfalat. Csend van, nyugalom van. A kommunikáció itt az érzések által történik. A NON-VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ útján. Érzem, ahogy lüktet körülöttem a vér és ahogy dobog az anyukámnak a szíve. Az érzésekből pontosan tudom, hogy mi zajlik. Az anyukámnak meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy valamilyen információt kapjak tőle. A lüktetésen keresztül kommunikálunk. Érzem, amint kívülről hozzáér a hasához. Nem kell, hogy mondjon semmit, tudok így is mindent és ez olyan jó. Elvagyok, figyelgetek. Ha tápanyagra van szükségem, akkor picit megmozdulok és ezzel jelzek. Ha elvonulok aludni, akkor tudom, hogy békén hagy. Nem kell üvölteni, kiabálnom, hangot kiadnom ahhoz, hogy érezzük, tudjuk egymást. Ezek nélkül is tökéletesen működik a kapcsolódás.
Most már kijöttem és nem akarok felsírni, hiszen nem ezt tanultam. Eddig más volt a jelzésrendszerem, a nyelvem, a kommunikációm és most hirtelen el is akad a torkomnál a levegő. Visszafojtom, mert nem akarok kiabálni, számomra az teljesen idegen. Ami még furcsább, hogy a környezetem felől érzek egy elvárást, hogy sírjak, megszólaljak. Azt érzem, hogy valami baj van velem, ha én nem tudok/akarok úgy kommunikálni, mint a világ. Miért vagy ilyen csendes? Miért nem beszélsz? Azt a feedbacket kapom vissza, hogy biztos beteg vagyok, vagy valami nem oké velem, ha nem ordítok vagy szólok. Ránehezedett egy nyomás a mellkasomra. Nem értem, hogy miért? Eddig megértettük egymást és jó volt így, akkor most miért nem? Mostanáig elegendő volt megfigyelni, ráérezni. Mi van, ha én nem érzem a szükségét, hogy szavakba öntsem a dolgokat? Emiatt még jobban bezárok, visszahúzódom. Kezdem elhinni, hogy tényleg velem a gond, ha ők nem értenek engem. Elakasztja bennem a kedvet és a lelkesedést, hogy a kommunikáció útján kapcsolódjak kifelé. Legszívesebben csupán gesztussal, érintéssel beszélnék, vagy lerajzolnám a mondandómat. Nem jön természetesen, hogy ZAJJAL KELL KOMMUNIKÁLNI. Nem hiszem el, hogy csak ez lehet eszköz a párbeszédre! Fordítva is az esne jól, ha a környezetem úgy fordulna hozzám, ahogy eddig: tapintással, érintéssel, simogatással, puhán, öleléssel megmutatva, hogy mi van. Én abból érzem, tudom és nem kell szavakkal lefordítani számomra a dolgokat.”
