Mars vs. Plútó 3/3 | Újfajta jelenlét

A két erőbolygó, a Mars és a Plútó szembenállása hol tágabban, hol szűkebben, de tavaly november óta gyakorlatilag folyamatosan érvényben van. Ezalatt a Mars még utoljára visszakanyarodott a Múlthoz (Mars Rx a Rákban), miközben a Plútó már elkezdte lefektetni a Szabad ÚJ Világ alapjait.

A Mars, a retrográdja miatt extra hosszan időzött a Hold házában, mielőtt 2025. április 19-én újra belépett az Oroszlán jegyébe, ahol az első dolog, amivel szembesült: a hazugság.

Annak valótlansága, miszerint a létezésedet elő kellene adnod.

Az Oroszlán Mars azt az ősi, ösztönös vágyat ébreszti, hogy lássanak (=szeressenek). Hogy a jelenléted tűzceremóniává váljon. Hogy a puszta létezésed felperzselje a teret.

De a Plútót nem érdekli a dráma.

Őt nem hatja meg a színház.

A Mágus nem tapsol.

Azonban szétszedi a díszleteket – a jelenet közben, a mondat közepén, a mozdulat felénél. Lehántja a hangodról az aranyat, hogy megmutassa: ami megmarad, valóban a tiéd-e?

Talán azt hiszed, hogy ez tranzit a bátorságról szól.

De nem.

Sokkal inkább arról, vajon hogyan bánsz most az erőddel. Mert ami hatalmat korábban tanultál, vélhetőleg nem a Létezés templomában, hanem az én-színház pódiumán sajátítottad el.

Csupán egy előadóművésszé váltál.

Amiért valahol a bordáid mögött még mindig úgy véled: ha nem látnak, akkor majd eltűnsz vagy kevesebb leszel.

De mostanáig csak mesterséget szereztél: aranymaszkot formálni, miközben az arcod már önmagában is az isteni képmása volt.

A Mars így kiált: -„Itt vagyok!”

A Plútó válasza: -„Mutasd, ne mondjad. Legyél, ne csak színlelj. Tűnj el én-ként, hogy tagadhatatlanná válj.”

És itt indul el az igazi erőbe való alászállás.

A hős ugyanis, aki nincs kapcsolatban az árnyékával, csupán eljátssza a hősiességet – de valójában sosem testesíti azt meg.

Ez a tranzit a mitikus maszkulin erőnek - mint valamiféle színjátéknak, a halála.

És egy újfajta J-E-L-E-N--L-É-T-nek a születése.

Az olyasfajta erőé, ami csendben alakítja át a világ szerkezetét.

Ennek az oppozíciónak a túléléséhez nem elég a tudatosság.

Áldozat kell, méghozzá Narcissus feláldozása.

Annak a szép ifjúnak a feladása, akit egykor mindenki csodált – emberek és istenek egyaránt, miközben ő maga képtelen volt viszont szeretni és mindenkit csak elutasított. Amiért az lett a büntetése, hogy a tó vizébe nézve s abban meglátva a saját tükörképét, végül annyira elbűvölte az önnön szépsége, hogy e látványtól képtelen lett elszakadni és az önmaga iránt érzett beteljesületlen szerelembe halt bele.

A kóros önimádat, a felfokozott önértékelés, a grandiózus énkép, az empátia hiánya, a folyamatos figyelem- és csodálatigény, az érzelmi kötődésre való képtelenség - amely a gyermekkori hiányosságokról & a korai önértékelési problémákról szól, mindig a tragédiához fog vezetni.

De amint a Narcissus meghal, a tükörképed többé nem fog már elbűvölni.

Ha ez a folyamat most éget – szükséges.

Ha elnémít – szent.

Ha lebontja azt a korábbi ego-konstrukciót, amelyet az űr & hiány ellen építettél, akkor a Mars nem pusztán áthaladt az Oroszlánon, hanem már át is lépett a szuverenitásba.

És mi marad ezután?

Az örök archetípus. A vér emlékezete. A sejtek bölcsessége. Az a jel, ami minden név alatt ott él.

Hiszen az árnyék emlékszik.

Az anima nem feled.

Az Önvaló örök – minden szerep mögött.

Soha többet nem lesz szükséged közönségre, hogy igazold a létezésedet, hiszen Te magad leszel az E-R-Ő, amely összecsukja a színpadot.

Amint megszűnik a fellépőhely, fölöslegessé válik a szerep is.

Végre leolvadhat a megfelelésből húzott maszk. A félszeg kislányt rejtő mádám-álarc. A nőként is természetesnek ható szűkös férfi jelmez.

Eltűnhet a hologram, az utánzás, az álca és előléphet az É-N.

Onnan tudod, már megtörtént, hogy többé nem ismersz magadra.