Mars-Uránusz oppozíció | Ősrobbanás

Azt hiszem, hogy ha ezekben a napokban éberen jelen tudunk lenni a belső világunkban, akkor hatalmas kvantumugrásukat teszünk meg. Szombat estére pontos, de tágabban 2023. november 10-20. között végig aktív a Napnak és a Marsnak a szembenállása az Uránusszal.

A szándékból születünk.

A továbbra is a Plútónak az uralma alatt haladó Nap és Mars, illetve a Neptunusszal fényszöget záró Uránusz mellett, az Erisz is igen aktív mostanában. Az ilyen és hasonló látványos asztrológiai állások során megfigyelhető, hogy a csoportokban és az egyéni konzultációkban felbukkanó témák is rímelnek. Jelen esetben a születésnek, a túlélési ösztönnek, a szívet megkeményítő akarásnak, illetve az ego szétrobbanásának az ügyeivel… Az uránuszi archetípus nem más, mint az ESZME, a TISZTA SZÁNDÉK, amelyből a hímivarsejt elindul az ősrobbanás, vagyis a fogantatás és az élet felé. A szüleinkben szikraként megjelenő gondolatból születünk. Úgy tűnik, hogy az érzékenyebb lélek már erre az élményre is emlékszik. De vajon mi játszódik le akkor, amikor a közvetlen környezetünknek a szereplői már a legelső pillanatban lemondanak rólunk? Ha az egyik szülő vagy nagyszülő nem akarja a leszületést és a magzatnak a halálát kívánja? És itt nem csak az abortuszról vagy az elvetetésről lehet szó… Az elmúlt héten egy ondósejtnek a helyén találtam magamat, aki levegőtlenül és pánikban fuldokolt az óvszerben, amiből aztán megpróbált áttörni, hogy kitágulhasson az anyagba. Éreztem, amint nagy erővel és fontos céllal igyekeztem eljutni valahova, miközben a fejemre húzták ezt a zacskót, hogy ne születhessek meg. Ilyen esetben sokszor az édesanyának kell kiállni a család többi tagjával szemben és megvédeni a magzatot. Felnőttként emiatt az anyukánk adósának érezhetjük magunkat és öntudatlanul is áldozatok maradunk. A lelkünk azt érzi, hogy tartozunk azért, mert ez a személy megtartott minket és ezzel MEGMENTETTE AZ ÉLETÜNKET. Viszonzásként mi magunk is a megmentő szerepbe állunk. Van, hogy a méhből korábban már eltávozott lelkeknek a megalvadt vérébe tapadt emlékekkel, az anyai gyásszal, a veszteséggel, a kínnal, a sötét bánattal találkozunk magzatként. Apró csíraként, ez a méhfalra száradt ragacsos szurokpajzs vesz minket körül, rideg falat vonva az édesanyával való kapcsolódás elé. Emiatt nem kapunk elég szeretet-táplálékot a növekedésünkhöz, és szinte lecsontosodva, legyengülve próbáljuk saját magunkban megtalálni mindazt a lelkesedést, fényt és az ELEMI ŐSERŐT, amellyel elindulhatunk.

Mint egy ősember a barlangban, próbáljuk felcsiszolni magunk számára az életösztönnek, az életkedvnek, az élni akarásnak, a kezdeményezésnek a tüzét, ami végül kihajthat bennünket ebből a szorult, magányos és rideg helyzetből. Ami által majd rendíthetetlenül és sziklaszilárd elhatározással bele tudunk vágni az ismeretlenbe, ahol aztán anyaggá sűrűsödünk. A két világnak a határán élő angyali Erisz, magánál az indulásnál, az ébredésnél van jelen. Az alvás és a felkelés között, amikor elkezdenek csalogatni a fények, a napi teendők, a feladatok és érezzük, hogy már kinyújtóznánk, kinőnének a meleg takaró alól. Az istennő addig segít, amíg frissességgel, levegővel, elhatározással szívogatjuk a tüdőnket, ezzel is gyűjtve a kellő erőt a kilökődéshez. Az Erisz, a Földnek a burkáig kísérhet bennünket. A placentából már a marsikus erő tol ki a megvalósulásba. Itt már egyfajta üstökösként, fényként repülünk, már-már száguldunk a becsapódás felé. Ha fel tudjuk venni ezt a sebes tempót, akkor nem is olyan ijesztő, hiszen az Erisznek köszönhetőn jön velünk a lágyság is. Általa tudjuk, hogy igazából NINCS MIÉRT SIETNI, hisz nem maradhatunk le semmiről. Az erőlködés nélkül is tökéletesen haladunk és oda fogunk érni. Végül, mint a katonák az égből, a kinyitott ejtőernyőink segítségével puhán lesiklunk, kényelmesen landolunk. Amikor a magzati lét fenyegetettségben telik és az indulás is küzdelmes, akkor az idegrendszernek a tanult reflexévé válhat az ÁLLANDÓ & GÖRCSÖS KÉSZÜLTSÉG. Az elme nem ismeri az időségnek a fogalmát, és jelen időben is attól tart, hogy bármikor történhet valami baj, elvehetik az életet… Nem képes a nyugalomba beágyazódni, abban megpihenni és biztonságra lelni. Ezáltal azt érezteti, hogy a folytonos zizegésben, káoszban, ideg-ességben, sürgetésben, nyughatatlanságban kell lenni.

Az élet a kitöréssel kezdődik.

És bár időről időre felvillan bennünk annak a szép, ragyogó és könnyed belső szentélynek a képe, amely mindenkiben élő, mégsem tudunk tartósan vele maradni, hisz a készenlét viszi el az összes erőt és figyelmet. A kőszívnek a magára vállalt keménységei miatt nem tudunk átlépni a belső templomba, a béke nem képes megvalósulni, mert rendre visszarántanak a nehéz érzések, a mázsás terheknek a súlya. Mint amikor a bogarat vagy a pillangót egy gombostűvel odaszögezik a falhoz, mi is oda vagyunk rögzítve ezekhez a múltbéli helyzetekhez, az egykori szenvedésekhez, a régi traumákhoz. Valójában önmagunkat akadályozzuk, korlátozzuk. Elviekben ugyan szabadok vagyunk, de az ősidők óta futó kilátástalan belső küzdelemben össze-vissza kapálódzunk, mindig csak agyból próbálkozunk, majd konstatáljuk, hogy az egész fölösleges és reménytelen.

A hatalmas lehúzó erővel szemben úgyis tehetetlenek vagyunk, ezért mint a vulkán, folytonos gyulladásban és kitörésre várva érünk, az agyvérzés és a pánik közeli állapotokban forgunk magunk körül. Azt látjuk, hogy bármit is teszünk, nincs haladás és változás, forró düh gerjed bennünk, amiért legszívesebben már csak üvöltenénk, sírnák, toporzékolnánk. Az állandó csinálási vágyban haldoklunk, oda folyatjuk el a teremtő erőnket. A tomboló belső hangok irányítanak, ezáltal csak kínlódunk, gyötrődünk. Tévesen azt gondoljuk, hogy ha keményen dolgozunk, akkor egyszer csak elérkezik majd egy jelentőségteljes vagy látványos fordulópont az életünkben. Mígnem kifogyunk az ötletekből. Azt érezzük, hogy egy pillanattal tovább sem bírjuk, nem tudjuk már ezt csinálni... Mialatt egyetlen egy dolgot nem próbáltunk: az ÖNMEGADÁST- ami nem egyenlő a feladással. A feszes akarásban soha nem érkezhet meg bennünk annak a belátása, hogy ha valamit nem tudunk megváltoztatni, akkor egyedül az elfogadással lehetünk felé. Eddig a pontig küzdelemben vagyunk magunkkal. A háború a BELSŐ FEGYVERLETÉTELLEL ér véget. A TELJES MEGADÁSBAN szétrobban, megsemmisül az ego, meghal, szétmorzsolódik, darabjaira hullik az akarat. És elkezdődik a SZABAD LÉTEZÉS. Amíg kontrollálni, manipulálni, irányítani próbáljuk a létezést, addig beszűkítjük a tapasztalást. Valójában élve haldoklunk és észre sem vesszük. Akarás, amikor azt nyomjuk, hogy általunk nyilvánuljon meg az élet. Engedés, amikor hagyjuk, hogy az élet rajtunk keresztül létezzen. Amint leszedjük az egonak a biztonságos köntösét, megmutatja magát a szív. Ha levesszük a személyiségnek a kabátját, mindent beragyog a Fény. Valójában az AKARÁSHOZ RAGASZKODUNK. Ahhoz, hogy nem nagyon van kedvünk megváltoztatni az akaratot. Félünk a haláltól, miközben itt csupán az egonak a végéről van szó. Amíg azzal azonosulunk, addig elhisszük, hogy a detonációnak a megengedésével a saját testi létezésünk fog véget érni. Ha viszont kitartunk amellett, hogy nem változtatjuk meg az akaratosságot, ha az ismeretlentől való félelemben nem merünk elmenni a totális megadásig és az utolsó pillanatig próbáljuk visszatartani, lecsitítani a kitörést, akkor sokkal durvább lesz a robbanás. Ha belegondolsz, a születés maga is az ősrobbanásból történik. Az élet: a kitöréssel kezdődik. Érdemes erre a megélésre nem halálként, hanem pont az újjászületésként gondolni. Az Erisz emlékeztet, hogy a pihepuha lágy erő a minőséged. Nem a tomboló, a feszítő, a kontroll freak, a törőzúzó, a bántó akaratosság, hanem a megengedő, a szerető, a nyugodt nem-tevés vagy. Halkítsd le az egot és ENGEDD MEGNYILVÁNULNI AZ ÖNVALÓT. Amint megállsz a kattogásból, megpillantod, hogy már most is Ő vagy.

Anélkül, hogy bármit csinálnál. Ebben a vanságban, a nem-vágyban, a nem-gondolásban, a nem-tevésben, a nem-megmagyarázásban, a nem-irányításban minden magától áttranszformálódik. Mint amikor egy fáklyát felgyújtunk a barlangban. A sötétség attól még ott marad, a régi történetek nem fognak eltűnni, de a terjeszkedő fényben már egy újfajta minőségben folytatódnak. Ebben a létállapotban már megszólalhat a belső bölcsességnek is a hangja, miszerint a fájdalomnak talán volt valami értelme. Nincs olyan, hogy egy tapasztalásnak ne legyen haszna. Hogy ez a rengeteg vérontás ne lett volna jelentős. Miképp lehetne most valami új? Hogyan tudnánk ebből valami fontost tovább örökíteni? Mi volt ennek a tanulsága? Hogyan lehet bölcsülni, tudást leszűrni? Ezzel a gondolattal takargatnak be az égiek. Legyen ez a párnád, a melegítőd, amikor azt érzed, hogy sötétség van és beszívnak a nehéz emlékek vagy óriássá nőnek a rossz érzések. Legyen ez a gondolat a belső fényed, a lámpásod… vajon mi volt az értelme? Mit adott mindez? (Túl)élőként vajon mit taníthatunk a földi lakóknak? Mi volt ezzel a karma, a küldetés, a feladat? Mi fog kinőni belőlünk és általunk, ha hagyjuk spontán megnyilvánulni az életet? Most átadom neked is a fáklyát, hogy az lobogjon a szemeid előtt. A gondolat vezesse a lépteidet… miszerint ennek volt értelme. Talán pont ez a sok tapasztalás vezetett ide a belső tartalékokhoz, a saját túlélő készletekhez, amelyek segítségével fel tudsz állni és bármin át tudsz lépni... Már magad lehetsz a fáklyavivő, aki a nehézségekből Fényt csinált & Tudatosságot hozott. Aki a rögös indulásból erőt kovácsolt. Okkal születünk...