Mars-Szaturnusz kvadrát | Az élet ritmusa

Az életnek a ritmusát, miszerint néha nyomunk-tolunk-haladunk, máskor pihenünk-erőt gyűjtünk-megtámaszkodunk, jó esetben már a születéssel magunkba szívjuk.

Ismerni az élet ütemét.

Amikor az édesanyánk nem tud együttműködni ezzel az ütemmel és/vagy velünk, mert már túl akar lenni az egészen és túltol, vagy épp ellenkezőleg: a ragaszkodásával megállítja, megrekeszti a haladásunkat - akkor lekapcsolódunk magunkban erről a tempóról.

Az anyukánknak a saját testében való bizonytalansága vagy a felkészületlensége miatti esetleges rettegésében, halálfélelmében (de akár a görcsös szeretésben is), kiszolgáltatottá, stresszessé válik a leszülető lélek, akinek ilyenkor a KONSTANS VISSZAJELZÉSRE & MEGERŐSÍTÉSRE lenne szüksége.

A születéskor testi szinten ugyanúgy éreznünk kell a segítséget.

Az édesanyának ilyenkor az a szerepe, hogy ELLÖKJÖN MINKET A KIJÁRAT FELÉ. Az izommunkával azt kell erősítenie bennünk, hogy itt az idő kibújni. Amikor viszont az ellenkezőjét teszi, vagyis a nyomás helyett görcsösen befeszül és ránk szorít, akkor visszatarja a haladást.

Az erőlködésnek a következménye pedig a toporgás, az elakadás és a FÁJDALMASABB (GÁT)SZAKADÁS.

Amikor az anyuka egyszer túl erőszakosan nyom és ráfeszül, máskor nem tud kellően oda hangolódni és megadni a szükséges figyelmet, akkor babaként nem tudunk milyen reakcióval számolni. Vajon meg leszünk tartva és átadhatjuk magunkat a pihenőknek? Biztonságban ellazulhatunk? Kapunk-e majd figyelmeztetőt, útmutatást, ha cselekedni kell?

A szülés-születés mindkét fél számára FONTOS BEAVATÁS. Az abban megélt hipnotikus transzállapot arra szolgál, hogy az anya és a gyermeke fejben is tudjanak kommunikálni egymással.

Amíg a lélek áthalad a 7 beavató kapun, addig érzelmileg is le kell tudni játszani az elválást.

Az édesanya azzal tudja megtámogatni ezt a folyamatot, hogy néha finomam lök egyet rajtunk, máskor pedig tudatilag emlékeztet: bátran kicsusszanhatunk, hiszen a túloldalon is minden rendben lesz. Biztonságban közlekedhetünk az új életben, mert a minket körülvevő burokból egy kényelmes aura válik, vagyis az anyai SZERETETNEK A VÉDŐPAJZSA vonódik majd körénk.

A SZERETETTEL VALÓ ELENGEDÉS tehát kulcsfontosságú az izmoknak és az érzelmeknek a szintjén egyaránt. Fizikálisan is el kell tudni lazulni, érzelmileg pedig képessé kell lenni a ragaszkodás elvágására.

Támaszkodhatunk egymásra?

Mindig óvatos vagyok az általános kijelentésekkel, ám a sokszáz születés élménynek a végig kísérése után mostanra erősen hajlok afelé, hogy aki nem kapcsolódott össze magában ezzel az élménnyel, az egyszerűen NEM LEHET TISZTÁBAN AZ ÖNNÖN ALAPMŰKÖDÉSÉVEL.

Minden ösztönös (marsikus) viselkedésünk itt, a legelső indulásunkkal ég be a tudatunkba.

Rengeteg (ha nem a teljes élet) múlik azon, hogy vajon sikerül- e nyugodtan megszületni. A kijutásban megélt élményeket, az anyai dilemmákat, a benne villogó kérdőjeleket sajátként vesszük át, ami oda vezethet, hogy az élet szintjén olykor TÚLSÁGOSAN KÜZDÜNK, megint máskor egyenesen ELHAGY BENNÜNKET AZ ERŐ.

Nőként, hasznos lehet megvizsgálni a menstruációs ciklusnak a megéléseit is, hiszen abban tökéletesen leutánozzuk a természetes ritmushoz való hozzáállásunkat. Hányszor van az, hogy a fejünk már a teendőknél van, miközben a testünk még fáradt, görcsöl és nem enged. Hány nőnek kísérik súlyos testi-lelki tünetek ezeket a napokat.

A lélek pontosan tudja, hogy a születéskor mi a teendője. Amikor abba kívülről (akár orvosilag) belerondítanak, akkor a belső Marssal való kapcsolat szedálódik le.

A szülésnek a körülményei megállíthatják az önmagunkba, valamint a saját képességünkbe vetett hitünket. Ha a belső hang mást üzenne, mint amit a kintről érkező sürgető „Siess már!” közvetít felénk, akkor ELKEZDÜNK KÉTELKEDNI AZ ERŐNKBEN.

Vagy épp fordítva: mi már azt érezzük, hogy rég túlnőttük a szituációt, de mégis vissza vagyunk faroltatva. Mozgat minket belülről az aktivitás, az út, a fény, a cselekvő hívás, de a kérdéssel, „Vajon jól csinálom?” - megrekesztjük magunkat.

Amikor ezekre a sz@rakodásokra megy el az energia, akkor az pont az ÖRÖMTELI MEGÉLÉSTŐL veszi el a figyelmet.

Az életben való közlekedés a születéssel eldől.

Hogy felnőttként mennyire leszünk kalandvágyók – óvatosak & elővigyázatosak - merünk-e kockázatot vállalni – követjük-e a hívást - egyhelyben állunk & tötyörgünk – vagy pörgünk magunk körül, mint a derbisek – addig húzzuk a dolgokat, ameddig csak lehetséges – lefagyunk a váltásoknál, a szakításoknál, az újrakezdések során - hogyan reagálunk, ha nem tudunk megfelelni mások elvárásainak stb.

- itt dől el a kapuban.

Ha az elindulással kapcsolatban az a legelső tapasztalásunk, hogy az maga a küszködés, akkor a későbbiekben hiába aktív a fejünk: A DÖNTÉSEKET NEM KÖVETI A MOZDULAT.

Egy részünk ugyan cselekvőn hajt előre és elhiszi, hogy hegyeket képes megmozgatni, míg a másik felünk lecövekel és nem tesz semmit. Azt éljük meg, hogy FOLYTON LE VAGYUNK MARADVA. A szemünk ugyan látja a célokat, de a test, szó szerint nem megy, mert bekeményedett a tudattalan sokk, a trauma miatt.

A belső szorongás, az elővigyázatosság beszűkíti a lehetőségeinket és gátolja a fejlődést, a kitágulást. A folytonos garanciáknak és a biztosítékoknak a hajtása, lefagyasztja a lépéseinket. Hiába jönne a löket, ha azt azonnal egy belső megállj követi, ami KIZÖKKENT A TEMPÓBÓL. Egyet előre, kettőt hátra...

Ha már a születéssel sem kapjuk meg a mintát, az eszközöket és a szerszámokat arra, vajon hogyan is kell csinálni az életet, akkor magunknak kell mindent kitalálni.

Van, hogy a végtelenségig bírunk-tűrünk és végezetül a SZABADULÁSI VÁGYUNK HAJT TOVÁBB. Nem a célunk után mozdulni, hanem az elviselhetetlenből menekülni vagy a fojtogató ellen lázadni, baromi nagy energiapazarlás. De mi van akkor, ha tudat alatt elhittük, hogy az erő csak az ilyen nagy térdre hullások és a túlfeszítések árán érkezhet?

A probléma abból ered, hogy igazából egyik állapotban - sem a nyomásban, sem pedig a lazításban nincs jelen a tudatosság vagy az öröm, amiért végül sem itt, sem ott nem találunk nyugalomra.

Vajon melyik az az életterület, amelyet akkor is tovább kavargatsz, amikor az már túlérett, túlfőtt? És melyik az a része az életednek, amelyet hajlamos vagy alul táplálni, elhanyagolni? Hol fedezed fel a túltolás vs. nihil egyenletlen ritmusát?

Tudsz-e engedni, amikor azt érezed, hogy szorul a nyakad körül a hurok? Érezted-e már azt, hogy nincs kiút? Képes vagy-e olyankor is ellazulni, amikor az erősödő nyomás már-már összeroppant? Bele tudsz-e olvadni az életnek az ütemébe vagy időről időre megakadsz?

---

A társalgás mindig a fejünkben zajlik, a csatát önmagunkkal vívjuk. Idebent kell tudni kibogozni, hogy hol van az a belső gát, amely akadályozza az önmeghaladást. És valahogy mindig kiderül, hogy a löket, a bátorság, az a küzdelemnek a legvégén, a kapálódzásnak az elengedésében, a fegyverletételben, tehát az ÖNMEGADÁSBAN érkezik meg. Ilyenkor kapcsol be a túlélési ösztön, a kíváncsiság, a kalandvágy és az élni akarás.