Mars-Plútó trigon | Levél a haragnak

A teljes héten aktív marad a papírsárkány alakzat részét képező királytrigon - az Uránusz, a Plútó és a Mars közötti emelő fényszög.

Napok óta azon gondolkodom, hogy vajon mi lehet ez az erős kötelék közöttünk. Olyan, mintha régóta ismernélek. Először azt hittem, hogy a gyász hozott össze minket, de már tudom, hogy nem.

Halkan merted csak kimondani, hogy még soha nem féltél ennyire.

Néztelek kívülről, mint egy mozivásznon. Vagy mintha csak magamat nézném a tükörben, ahogy kontroll nélkül kitörtél. Az izzadt fejed vörös lett, miközben ordítottál és ütöttél, ütöttél... még akkor is ütöttél, amikor a másik már nem is támadott, csak hátrált.

Az agressziótól mintha lement volna a szemed előtt a függöny és pusztító tűzként semmit sem hagytál magad után.

Amikor engedett benned az indulat és már te is láttad az egészet kívülről, még dühösebb lettél. Mert bár védeni próbáltad volna magadat, igazából kiszolgáltatott helyzetbe kerültél.

Az ájulás és sírás határán verejtékezve hajtogattad: „Mi mást tehettem volna? Ezt tanultam! Ezt tanultam…” - de ezzel csak azt állítod, hogy nem volt befolyásod az eseményekre.

Hogy a támadásra csak így válaszolthattál.

Nem voltak opciók.

Nem tehettél semmiről, ezért most a felelősséget sem kell vállalnod...

Mintha nem is tudnád mérlegelni, hogy az ilyen és hasonló tetteket milyen szankciók követhetik. Mintha teljes tagadásban lennél vagy nem is lennél rá tudatos, hogy ilyenkor mit okozol magadnak és a környezetnek.

„Én nem vagyok agresszív ember” – győzködöd magadat és még utólag sem látod be, hogy nem is ezt akartad.

Az élet talán ezért is dolgozik annyira azon, hogy a látómeződbe tolja mindezt.

Hogy végre megtanítson csak akkor elővenni az ’angry man’-t, amikor az tényleg szükséges.

.

Az ösztönös reakcióm az lenne: „Fuss! Menekülj! Hátra se nézz!”

Még most sem térek magamhoz, annyira váratlanul ért, ahogy viselkedtél.

Eddig egy teljesen más arcodat mutattad.

Lehet, hogy ezt a sötétséget próbáltad ellensúlyozni magadban?

Persze az elejétől fogva voltak red flagek: a túl sok kezdeti lendület és tűz, az akaratosság, a határok figyelmen kívül vétele – mintha már ezzel is irányítani akartál volna mindent.

Meg is ijedtem.

Próbáltam veled szakítani és úgy csinálni, mintha nem érezném ezt a mágneses vonzalmat.

De hiányoztál.

Ahogy most újra és újra lejátszom magamban ezt a képet, szinte zilálok belül. Egy kés lüktet a szívemben. Ha csak rágondolok is beránt egy érzelmi hullámvasút: régi emlékek törnek elő bennem, amikor bántottak és bántottam.

Látom a nőgyűlölő apámat egy már-már ugyanilyen jelenetben.

Mesélted, hogy a te apád is ilyen volt és hogy nem akarsz olyan lenni, mint ő...

Sorba állnak előttem a sármosság mögé bújó nárcisztikus férfiak is, akik miatt elhittem, hogy amit irántad érzek, az az igaz szerelem.

De be kell látnom, hogy az ilyesfajta szenvedély idővel csak az életet és az energiát szívja ki az emberből.

Birtoklóvá tesz.

Túl sokat akar, túl hirtelen.

Azt mondja, mint te is: „Az enyém vagy és mindenem a tiéd".

Meg, hogy „imádlak” és „hiányzol”.

Egyszer félelemből azt üvöltöm: „Gyűlöllek! Mit tettél? Nem gondoltál rám!”

Aztán a következő pillanatban büszke is vagyok magamra, hogy ennek a helyzetnek köszönhetően végre tudom regisztrálni a haragomat. Meg tudom fogalmazni, ha valami bánt és nem jó. Már ezt a sztorit sem magamban emésztem, hanem kiteszem.

Előrelépésnek tekintem, hogy az erőszak talán most először nem felém irányul és direktben már nem engem bánt - mint amikor a test támadja önmagát egy autoimmun betegség során.

A következményeket ugyan még leszartad, a konfliktust nem az elfogadott módon rendezted, de legalább már nem engem ütöttél.

Ez talán annak köszönhető, hogy ha eddig a pontig halálra is rémített, amikor láttalak megnyilvánulni, ma kezdem megérteni, egyedül azért jöttél vissza újra meg újra, hogy megtanuljak nem az ítélettel nézni rád.

Nem bántani még magamat is azért, hogy kívánom a közelségedet.

Inkább utat & teret engedni, annak, amit képviselsz.

Hagyni téged önmagadként létezni és nem mindenáron lecsitítani vagy csillapítani.

És merni vállalni, hogy igenis tetszel.

Igen! Olykor szeretek elveszni a szemeid sötétjében, pedig azok nem is barnák, hanem kékek. Imádom mohón ízlelni az ízedet, mert olyan rég esett ilyen jól a csók – még ha az Ördögé is. Akarom, hogy szúrjon a borostád és pirosra dörzsölje az arcomat.

Most megsimítom a harctól bekeményedett, a befeszült izmaidat és közelebb bújok.

Kéjesen élvezem, hogy az ajkad felforrósítja a combjaimat és azok között elfojtott vágyakat & ösztönöket gyújt. Ahogy egyre hevesebbé válik a pulzusom, már minden sejtemben megélem, mennyire őrülten kívánlak.

Annyira, hogy napok óta aludni sem tudok.

Az álmaimban is rág az álkapcsom, szorít az öklöm és perverz képeket fantáziálok rólad, amiket még kimondani is szégyellek. A gondolatban néha egészen az erőszak határáig is odaengedem magamat és a cinkostársaddá válok.

Mint Bonnie és Clyde vagy a Született gyilkosok.

Annyira beengedlek, mint még soha.

Ölellek a szeretetemmel, ahogy az apámat sosem tudtam.

Simogatlak, mint egy anya a gyermekét.

Vagy a szerető a kedvesét.

Aztán az utadra engedlek.

Nem táplállak tovább a figyelmemmel.

Nem viszlek tovább magammal a méhemben görcsként.

A fejemben migrénként.

Nem tiltalak le.

Nem szakítok veled haraggal, utána attól rettegve, hogy majd más formában visszatérsz.

Részem maradsz a tűzként, amely szolgál, de az agresszív harc és a bántás itt megáll.