Magas Vénusz | Az egészséges önteltség

Az elmúlt napokban elkezdett mocorogni egy baromi fontos téma. Mi van akkor, ha a figyelem veszélyessé válik? Úgy vélem, hogy alapvetően senkinek nem kéne választania a biztonsága és aközött, hogy bátran merje láttatni vagy megmutatni önmagát. Nem szabadna törvényszerűnek lenni annak, hogy a büszkeség, a magabiztosság és a szépség felvállalásával bárki az abúzusnak, netán mások irigységének vagy féltékenységének legyen kitéve. Az, hogy valaki fizikális vagy érzelmi értelemben meri kirakni magát, még nem egyértelmű felhívás a berontásra! Mindenkinek tudni kéne, hogy hol van a határ aközött, hogy szabadon nézünk és rajongunk, de kizárólag a hívásra közeledünk.

„Egy flamingót látok, amelynek a lábait, a körmeit épphogy csak eltakarja a nem túl mély víz. Szorosan körülötte nincsenek többen, inkább csak messzebb.

Nagyon feltűnő, ahogy ez a kicsit kihívó élőlény itt a vízparton áll. Már messziről látszódik.

Érzem ennek a pozitív és a negatív részét is. Egyfelelől, hogy milyen szép és mennyire más, mint a többi - ami azonnal feltűnik másoknak is. Ugyanakkor azt is látom, hogy egyedül van.

Abban, hogy a figyelem rögtön ráirányul és kitűnik a szépsége, van veszély is.

Ebbe beleállni az saját életemben is egy visszatérő dolog, hiszen sebezhetővé tesz. Amikor az ember kitűnik valamivel, akkor nagyobb az esélye annak, hogy megtalálja az irigység és egyedül maradjon.

Ez anyukámtól jön. Sokat hallottam tőle kislányként, hogy „Lányom ne nézegesd magad a tükörben”. Nem engedte, hogy sminkeljem magamat, mert az ő édesanyja fiatalon kőbányában dolgozott, ahol sok atrocitásnak volt kitéve. Emiatt mindig el kellett takarnia a szépségét, a nőiességét.

Arra a gondolatra, hogy egy férfi mellett nekem is el kell rejteni mindenféle női tulajdonságomat vagy magamat, csak hogy kaphassak is, csalódottságot, becsapottságot és szomorúságot érzek.

Mert én vágyom rá és igenis szeretnék tündökölni! Közben meg azt akarom, hogy meg tudjam védeni magamat és attól félek, hogy a kettő együtt nem fog menni. Ez egy patthelyzet.

Olyan, mintha ez a flamingó egy állatkertben lenne, és van előtte egy korlát is.

Azok, akik nézelődnek, már a korlátnak a túloldalán vannak, tehát igazán közel nem tudnak jönni. Ennek is van jó és rossz oldala. A védettség, hogy nem tudnak közeledni. Ugyanakkor ez is csak az egyedüllétet erősíti. Hiszen a figyelem és kapcsolódás épp a túloldalról érkezhetne.

Egy idő után a párkapcsolatomban is mindig éreztem ezt a korlátot, ami elhatárol. Ez nem egy ketrec, de mégis ott van. Tehetetlen állapot.

A párom hamar legyalulta az önbizalmamat, mert egy magabiztos nő az macerás, az kihívás. Amiatt, hogy ő nem volt elég erős, inkább én fogtam vissza és veszítettem el önmagamat. Majd kétségbeestem, hiszen próbáltam volna kapcsolódni. Mit csináljak, hogy figyeljen rám? Melyik minőségemet mikor használjam azért, hogy szeressen? Mi lesz, ha elmegy máshova?

A flamingó helyére lépve érzem a hosszú nyakamat, amint már büszkeséggel nézelődöm. Jó értelemben el vagyok telve magammal és ez pont elég, ez jó.

Látom, ahogy körülöttem ott vannak az emberek és más flamingók is, de belülről már semmi nem sürget. Nagy a nyugalom. Azt érzem, hogy ha majd lesz kedvem, akkor elindulok és odamegyek hozzájuk. Nagyon kecsesen, lépkedősen, higgadtan, hiszen teljesen szelíd vagyok.

A középpontban vagyok. Érzem, ahogy csodálnak és néznek engem, de az már nem ijesztő.

Jó, hogy ott van még az a korlát, mert így megvan köztünk a tér, ahova a nép csak úgy nem tud odajönni. Viszont ha kell, akkor én oda tudok lépni a korláthoz és hagyom is magamat megsimogatni, mint egy bújós cica.

De csakis akkor, amikor az nekem jó. Többé nem megfelelésből cselekszem, az elmúlt. Azért megyek oda, mert az nekem jól esik. Teljesen biztonságban érzem magam.

Olyan, mintha lenne egy párom is, akivel néha összebújunk és ott van mellettem. De ezt nem tolakodásnak érzem. Jó, ha odajön, de Én továbbra is az ÉN vagyok.

Az se baj, ha utána tovább állunk, aztán megint összetalálkozunk. Nem adom fel önmagamat a másik kedvéért. Szabadon létezünk. Nem érzem magam egy börtönben vagy toronyban, mert szabad a mozgástér. Én nem arra születtem, hogy be legyek zárva az izolációba.

Ebben viszont nagy hűséget is érzek. Nincs féltékenység, hiszen nyilvánvaló, hogy mi egy pár vagyunk. Ezt senki nem kérdőjelezi meg. És ebben vagyunk biztonságban. Mint egy méltóság- és szeretetteljes uralkodói pár.

Ebben pompázhatok úgy, hogy akár mások is figyelnek. Végre megnyilvánulhat a szépségem, a nőiségem. A páromnak pedig pont ez a jó. Támogató a kitűnőségemben, az okosságomban, mert ő maga is tuti saját magában. Nem fél attól, hogy túl szép vagyok, és akkor akár konkurencia is lennék. Vagy, hogy rettegnie kéne, mert majd elveszít. Közösen, együtt töltjük be a feladatunkat. Itt mindkettőnknek van hatalma.

De ehhez nekem a szó jó értelmében önteltnek és önazonosnak kell tudni maradni. Elfoglalni a biztos trónomat.

Ha ugyanis száműzöm, rejtegetem, megölöm bizonyos aspektusaimat, annak csak a megalkuvás lesz a vége. Pedig ez nem alku tárgya.

Ha ebben a minőségben tudok maradni, akkor a teret magam körül erőfeszítés nélkül is biztonságosnak élem meg. Korábban csak az álbiztonság volt: vagy engem zártak be vagy én csúfítottam el magamat és öltöttem álruhát.

Amikor itt belül vagyok önmagammal kényelmesen eltelve, akkor vagyok mindenkinek a legjobb, hisz akkor töltöm be a szerepemet, ami nem más, minthogy pompázzak.

Ebből a pozícióból már én irányítok és választom meg, hogy kihez és mikor megyek oda. Nézni lehet, de tolakodón akárkinek közeledni csak úgy tilos! Hiszen van egy párom, aki önként, önszántából, szeretetből, tiszteletből a társam és ott van mellettem. Akivel egymást erősítjük, csodáljuk olyannak, amilyen a másik.”