Lilith vs. Uránusz | A Nő felszabadulása

A Lilith 2025. december 3-án elérte a Skorpió jegynek a 28. koordinátáját, amivel belépett a pontos oppozícióba az időközben a Bika 28. fokra visszahátráló Uránusszal. A két égitest a Lilith december 20-ai jegyváltásáig a szembenállás orbiszán belül marad.

Az idei év első bejegyzésének legelső mondata az volt, hogy 2025: a Vénusz – vagyis, a Nő(i) újjászületésének az éve lesz.

A Lilith ezt a folyamatot március óta a Plútó birodalmából, a Skorpióból támogatta. Az elmúlt hetekben a jegy utolsó fokait érintő Merkúr retrográd pedig gondoskodott arról, hogy biztosan semmi ne maradjon a mélyben és a sötétben.

Ahogy a 9 hónapos tranzit már a végéhez közeledik (Lilith anaretikus: 2025. december 12-19.), az Algol vonzáskörzetében haladó Uránusz szemből intézi a végső felszabadítást.

„Ez a történet kapcsolódik az első virágzáshoz és a nővé váláshoz.

Azon pillanathoz, amikor az első menstruációval átlépünk a beavató kapun és a Szűz Leányból: a Szeretőnek az idejébe érkezünk, mielőtt Anyává majd Bölcsasszonnyá válnánk.

Most itt állok ebben a kapuban.

Többé már nem vagyok kislány.

Készülök átlépni a serdülőkor időszakába, amelyet a testem is tükröz a nőiség első jeleinek, a melleknek és a kerekedő csípőnek az alakulásával.

Olyan érzésem van a méhem területén, mint amikor a zsáknak kötik be a száját egy madzaggal. A derekam körbe van kötözve, el van szorítva, hogy szinte levegőt sem kap. Nem áramlik oda az energia.

Sírhatnékom van.

A szégyen érzése kezd el erősödni bennem. Valami azt mondja, hogy jobb eltakarni, elpalástolni ezt a testtájat és vele együtt a szexualitásnak a témakörét, meg ennek az egész időszaknak az emlékezetét!

Jó sok szomorúság van itt.

Rettenetesen bánatos vagyok. Mintha most annak a gyászával találkoznék, hogy ebben a pillanatban megszűntem kislánynak lenni.

Húú, ez most betalált! Megállíthatatlan jönnek a könnyeim…

A nővé válással egy időben pedig elvesztettem ennek a kislánynak a kapcsolódásait is. Onnantól kezdve, hogy ezen a kapun beléptem, apa elkezdett máshogy nézni rám. Ez valószínűleg ott és akkor egyikünkben sem tudatosult, de mégis az érzések, a gesztusok és az egymáshoz való viszonyulás során napról napra egyre észrevehetőbbé vált.

Mintha apa itt átadott volna a férfiaknak.

Fúú. Durva! Nagyon erős ezt kimondani.

Mostantól nem az ő felelőssége vagyok.

Érzem, hogy nagyon súlyos dolgokat mondok ki… mintha nehéz kövek gördülnének le rólam. Igen, apa itt átadta a felelősséget. Már nem az ő dolga voltam, hanem a többi férfié.

Ezt fájt neki kimondani.

Nekem pedig hallani.

Olyasmi ez, mint a válás. Mint amikor a Nő és Férfi elválnak. Bár a szeretet még ott van, a kapcsolatnak a korábbi minősége – ahogy ők addig együtt voltak, innentől kezdve megszűnik.

Folyamatosan ráz a hideg.

Azért beszélek ilyen lassan, mert közben engedem, hogy a nehéz kövek egymás után legördüljenek. Meg kell várnom, hogy az egyik leérjen, mire ki tudom mondani a következőt…

Most síratom a lányt, és síratom a lánynak a kapcsolatait.

És azt, hogy ennek a válásnak a minősége: ahogyan azt ott és akkor megéltük vagy jeleztük és kommunikáltuk egymás felé – kimondva-kimondatlan - meghatározott az életemben minden egyes további kapcsolatot, az összes férfival.

A tény, hogy itt történt egy bizalom- és szeretetvesztés (úgy is mondhatnám: keletkezett egy apaseb), ráült arra, ahogyan a későbbiekben szerettem.

Akár önmagamat is nőként.

Ahogy az Első Férfi nézett rám abban a pillanatban, amikor épp nővé lettem, rányomta a bélyegét arra, utána hogyan néztem magamra nőként és hogyan engedem a Férfit is rám nézni.

Ez sérült itt erősen.

Most, hogy ezeket tudatosítottam és kimondtam, ez a kötél a hasamon mintha egy kicsit engedett volna. Enyhült az a fojtogató érzés, ami mostanáig lezárta a befogadást: a szeretetnek & szeretőnek a tiszta meghívását.

Ma a következő kapu bejáratánál állok, de mintha megint Szűz lennék – egy egészen új lehetőséggel a kezemben. Annak az elhatározásával léphetek át, hogy mostantól nem viszem tovább az első veszteség gyászát vagy szomorúságát a szeretetbe és a kapcsolódásaimba.

Megint itt vagyunk: merni szeretni!”