Kulcs a létezéshez | A Retrográd Chiron

Köszönöm a kliensem Marsának, hogy kimondta, ami mindannyiunkat nyom egy ideje. Neki pedig a hozzájárulását, hogy megosszam a történetét.

Kommentár nélkül.

„Migrénnel keltem, majd szét robban a fejem. A vérzésem is elindult jó sok görccsel. Igazi marsikus – a kitörés előtti - hangulat van: tombol az agyam, forr a vérem és ettől nyilván feszült is vagyok. Közben a szemem mögötti terület is lángol. Az álkapcsom be van keményedve – harapok, mint valami ragadozó állat. A csuklyás teljesen be van feszülve. Már az öklömet is bokszra szorítottam.

Ebben a harcrakész pillanatban úgy érzem magamat, mint egy boksz ringben, ahol a bíró nyom vissza, hogy „még ne”. Miközben már mennék, mennék, mégis vissza vagyok tartva. És ez a visszafojtott düh, meg energia most belül kezd el feszíteni s tolni minden irányba: lüktet tőle a halántékom, a koponyám, az álkapcsom, görcsös minden izmom, sőt, még az erek is.

Attól, hogy beszélek róla, a görcs elkezdett kiengedni.

Egy kicsit tisztul a fejem és világosabb is lett a kép. Most bármi, ami kifelé vezeti ezt az egészet, az jó és segít. Akármilyen módon, de ki kell mennie annak, ami odabent forró gőzént kavarog.

Már neonfényeket látok.

Az ismerős kórházi világítást, amikor megszületünk. Azt hiszem, hogy újra átmentem a kiszületésen, ahol valami hasonló élményem lehetett: miközben én nyomtam izomból és erőből, a másik irányból folyamatosan visszatartottak. És valamin erőből kellett áttolni magamat.

A bíró, akit korábban éreztem, mintha a belső méhzáróizom lett volna vagy talán egy orvosnak a keze? Nem tudom. De a lényeg az alapélmény, hogy ellen tolnak, miközben én már jönnék. Jönnék és tolnak, jönnék és tolnak, jönnék és nem engednek... Mintha a két ritmus – az enyém és a külvilágé, nem találkozott volna. Bennem sokkal több erő vagy lendület volt és az végig vissza volt szorítva.

Ahogy később is minden, ami az én hangom, az akaratom, az erőm, az energiám – egyszóval minden, amitől én ÉN vagyok, az meg lett állítva.

Ami belőlem fakad: az STOP-ot kapott.

Fú, már az, hogy mindez kijöhetett, segített a lendületen. Érzem, hogy nagyon gyorsan beszélek és sok energiát adok bele a szavakba. El is fáradtam, hogy mindezt elmondtam, de nagyon sok mindennek kellett most kijönnie.

Szinte kifolyt, mint a láva – és ezzel a szóval most kicsit a menstruációs vér képe is kavarodik előttem… látom, ahogy a méh tolja ki és szinte minden egyszerre akar általa kijönni: nem csak a vér, de a szó, az ideg, a fáradtság, a düh, az értetlenség, az elegem van, a miért nem hagytatok, a kurva életbe, az utállak, a szeretlek is és minden!

Mint valami sűrű ömlemény.

De jó, hogy végre mondhatom, és végre mondhatom, és végre mondhatom!! És jön, jön, jön, és én hagyom, és jön, mert már soha többet nem akarom megállítani senki kedvéért! Nem akarok csöndben lenni, nem akarok megfelelni, nem akarok kedves lenni, nem akarok ülni, nem akarok nem pofozni!

Eddig volt bennem egy olyan érzés is, hogy nem akarok megbocsátani sem, pedig nem vagyok haragtartó.

Azt szeretem, ha az útjukra vannak bocsátva a dolgok. Ha meg tudjuk beszélni és jó viszonyban válunk el – de ezt apa és a férfi is ellehetetlenítette. Hiába is mondták volna, hogy sajnálják, mikor az életem legtörékenyebb pillanataiban hagytak cserben. Fel sem tudják fogni, hogy mit okoztak.

És ha elmondtam volna nekik, hogy ezáltal mennyit fejlődtem, akkor visszafordították volna abba, hogy nekik köszönhetem. Én pedig nem akartam, hogy ezekre a tetteikre büszkék legyen és azt gondolják, hogy jól cselekedtek. És bár a lelkem mélyén éreztem egy ideje, meg kéne bocsátani, valahogy nem akarnám, hogy azt vonják le ebből, milyen helyesen is csinálták.

Rendesen kifáradtam ebben.

Még mindig figyelnem kell, hogy ne feszítsem vissza az álkapcsot. Ez is olyan, mint egy régi reflex, ami mindig beránt a mondat végén. Mint valami ősi ösztön és már észre sem veszem, hogy mióta harapok. A halántékom is ugyanúgy lüktet, de legalább már egy kis fény is látszik az alagút végén. Úgy érzem, hogy csitulnak a kedélyek. Átmentem a viharon.

Közben mintha egy maratont futottam volna le.

Szédülök.

Olyan vagyok, mint egy űzött vad, aki mostanáig rohant. Látom magamat, mint egy hatalmas bivalyt, lóg a földre a hosszú nyelvem… Eddig a pontig üldözött voltam, de most már az sem érdekel, ha megölnek. Azt sem bánom, ha eltalálnak.

Mától nem futok tovább.

Nem szenvedek.

Nem tartok semmit vissza magamban.

Nem hozom tovább magammal a dühömet. Itt és most megállok.

Kiköpöm! Leengedek.

Végre leengedek.

Már mindegy is, hogy kimiatt volt, meg miért volt, vagy hogy kire haragudtam, vagy mi és honnan ered.

Elég volt.

Ideje, hogy én is hagyjam magamat.

Végre hagyjam magamat megállni.

Nem vinni ezt tovább.

Nem feszíteni.

Ahogy ezeket mondom, sírhatnékom lett. Most minden egyszerre jön ki rajtam: a szomorúság, a csalódottság, a félelem – mert hát volt abból is ebben a vadban. Ahogy csak futottam és futottam, azt éreztem, hogy bánthatnak és menekülnöm kell. És jött velem ez az örökös félelem, hogy vajon mikor kapnak el. Mikor támadnak meg hátulról. Mikor ütnek meg újra és mikor fog megint fájni.

Mióta nem hagytam magamat!

Nem hagytam magamat félni se.

Emiatt most szégyen is van bennem: miért nem hagyom magamat békén?? Miért bántom még magamat is? Most úgy sajnálom. Nem elég, hogy mások bántottak, még én is ezt tettem? Nem elég, hogy ők rosszul bántak velem, én is magam ellen voltam?

De azt nem sajnálom, hogy végre kijött.

De jó, hogy kijött!!

Hangosan, üvöltve tudnék zokogni. Közben pedig öröm is van bennem, mert olyan, mintha végre kiértem volna az erdőből, ahol mostanáig kergetett az a sok-sok vadász mindenféle fegyverekkel meg nyilakkal.

Amelyek simám lehet, hogy csak a saját démonjaim árnyékai voltak.

De azzal, hogy most megálltam, hirtelen meg is szűntek. Mint az irodalmi művekben vagy a filmekben a gonosz, aki mindössze addig van jelen, amíg a főhős meg nem küzd saját magával. Utána mindegy is, hogy az ellenség él-e vagy épp kipukkad, hiszen a történet soha nem is róla szólt. Az antagonistának addig van szerepe, amíg a hős meg nem harcolja magában a saját ellenségeit.

Most kijöttem ide a rétre, és azt mondom, hogy megállok.

Nem futok tovább.

Sem a szomorúság elől, sem a dühöm, sem a félelmeim elől. Semmi elől sem. Befejezem a harcot. Leteszem a fegyvert. Meghajtom a térdemet és megadom magamat.

Van egy mély gyász is ebben.

Úristen, milyen sokáig és miért csináltam ezt!?

De már vár előttem a tisztás és a lehetőségek. Most itt nagyon elfáradtam, rettenetesen kivagyok merülve – közel a végkimerülés stációjához. Ám mindennek a túloldalán, amikor mindezt kipihenem, akkor visszatérhet majd belém a létezés. Most elhatározom, hogy meg fogom adni magamnak ezt a pihenőt nagyon tudatosan. Itt leszek magammal végig a következő hónapokban, mert most ennek jött el az ideje.”

---

Vajon hányszor van az, hogy megkérdezik tőled „hogy vagy” és te odamondod: „jól” - miközben odabent alig bírod vonszolni magadat?

Ez nem az a fáradtság, amit kialszol. Ez nem az a kimerültség, amit az orvos vagy a vitamin meg a pozitív gondolkodás majd varázsütésre meggyógyít. Ez a kollektív & egyéni léleknek egy olyan mély agyonhajszoltsága, amit egyszer meg kell tudni engedni magadnak 100%-ban.

A Chironnak az asztrológiai szimbóluma nem véletlenül lett a kulcs. A Kos utolsó fokain hátráló Sebzett Gyógyító most megadja a kulcsot a Marsodhoz: az élethez, a véredhez, a ritmusodhoz, az erődhöz.

Használod?

Közben a Kos uralkodóbolygója a héten már átlép a Mérlegbe, ahol a következő időszakot meghatározó asztrológiai fényszögformák (lsd. egy ún. ’talent’ háromszög, egy misztikus téglalap, egy nagy trigon és egy nagy szextil vagy hexagram) alá gyújt majd be.

Innen folytatom.