Karmatengely és a Lélekút

Döntéshelyzet esetén a klienseket be szoktam állítani a lehetséges szcenáriókba, hogy emlékeztessem őket, a lélek mindig pontosan tudja, hogy hova tart!! A tegnapi cégátadós történet konklúziójaként is megnéztünk három lehetséges opciót. Azt az utat, amely egy régi helyzetet működtetne tovább kicsit más formában. Másodikként azt a változatot, amelyben a kliensem átadja a vezetői pozíciót, de benne marad a cégében. És utoljára azt a végkimenetelt is, ahol fejest ugrik az újba.

Első út

„Egyszerre két kép jelenik meg: a szokásos erdei utam, ahol minden reggel elsétálok. Aztán hirtelen ott vagyok a Nagy Piramisnál.

Olyan, mintha az egyik (választásom) nem engedné a másikat.

Nem tudom, hogy merrefelé menjek.

A piramis iszonyatos erővel hív, de ott nincs egy kifejezett út. Viszont látom, és mennék is már felé. Ahogy erről beszélek, érzem, hogy még a hangom is más lesz… Hiába teljesen ismeretlen, de szólít a minősége…

Ide azonban 𝘯𝘦𝘮 egy földi, nem egy kavicsokkal leszórt vagy kijelölt út vezet. Ez egy szent, egy misztikus dolog. Errefelé a varázslat van, itt már csak a szertartások működnek…

Nincs bennem semmi félelem, csak a bizonyosság, meg az öröm, hogy minden jó és áramlik.

A másiknál megvan a kitaposott út. Pontosan ugyanaz, amelyet minden egyes reggel megjártam már százötvenezerszer, hogy meglegyen a szokásos…

Nagyon nehéz otthagyni, ahova mindig is jöttem és ami már ismerős. De ez mégis egy lecsengett, egy régi, lejárt, kijárt és megjárt út - a maga biztonságával, ismerősségével, unalmával, ugyanakkor szomorúságával is.

A másik még az éjszaka fényességében is meg van világítva, benne van a misztérium és a csoda. Energetikailag is nagyon erős.

A piramisba magába csak a szűk folyosókon lehet bejutni, de ezt az utat vágyom még akkor is, ha útközben majd le kell ülnöm attól, hogy szinte elfogy a levegőm… Ez kell! A kiteljesedett, a kibontakozott, az ismeretlen, de mégis oly ismerős. Az irány, ahol az Univerzum vezet és azt érzem, hogy vezettetett vagyok. Ez vonz!

Hiába is beszélek már a régi útról, közben lélekben réges régen itt vagyok.

A szomorúság, az anyai minta. Ez a veszteséggel teli, a nem megélt női minőség vagy amikor a nőnek ismeretlen, hogy boldog legyen... A szenvedés, az önsajnálat mind-mind a régihez tartozik.

Az Új pedig az, amit a spirituális úton már elkezdtem magamban felépíteni: az érzés, amikor kiteljesedve jól érzem magamat, és a felsőbb minőségemet élem, amely túlmutat minden mártíromságon. Nagyon stabilan itt vagyok, egyáltalán nem keresem az utamat és nem is kell a mások által kijelölt út. Hiszen pontosan tudom, hogy ide tartozom, itt is vagyok és boldog vagyok!

Csak valamiért mindig visszaszippant a múlt, a szenvedtetés. A félelem, hogy ha elengedem és többé nem adom oda az energiámat vagy az utolsó csepp véremet is a bűntudatnak, akkor vajon mi lesz? Nem önzőség boldognak lenni, miközben a másik szerencsétlen vagy szomorú?? Ahogy erre gondolok, azonnal elsötétült a kép és el is tűnt az út…”

Második út

„A kedvenc öblömben állok, előttem van a tenger.

Tél van és ködös a táj. A sziklaszirten vagyok, nem annyira jó érzés. A víz áramlik, ömlik rám; a hullám teljesen ellep és beterít. Borzongás fog el, a torkomnál is szorítást érzek.

Most hirtelen kitisztul minden és már egy tavaszias, napsütéses képet látok. A tenger is nyugodtabb. Milyen érdekes, hogy itt is váltakozik a ködös és a világos...

Az egész életem ilyen kettős…

Most leülök a sziklaszirten: a bal oldalon továbbra is napsütés, melegség, nyár van, miközben a másik oldalon minden szürke, esős és ködös. A kettő között pedig van egy vágás vagy szakadék, a testem vonalában húzódik át egy fekete csík.

Úgy látszik, hogy mindenhova viszem magammal ezt a kettős érzetet!

Az anyám mellett él(t)em meg hasonló ködösséget és a sötétséget, amely bántódás, bűntudatkeltés és lelkiismeretfurdalás elől még most is menekülök.

Apám volt a napsugár…

Mintha ez a családi történet még mindig fogva tartana. Ahogy erről beszélek, megint elveszik a kicsi napsütés is.

Újra a sötétben vagyok.

De megértettem, hogy most meg kell engedni magamnak ezt a gyászt. Végre bele kell tudni állni. Ezen a szent helyen fogok tartani egy elengedő szertartást vagy ceremóniát. Elfájom a fájdalmakat, tudatosan elgyászolom, hogy többé ne vigyem magammal azokat.

Energiát és teret adok, időt hagyok annak, hogy mindez egy kis időre beszürkítsen.

Muszáj elköszönni az életemnek az eddigi szakaszásztól, amelyben évtizedekig hagytam, hogy a családi terhek elhatalmasodjanak rajtam. Most meg kell beszélni magammal, hogy attól még nem vagyok hűtlen vagy nem hagyom majd el őket, ha végre a saját utamat járom. Most érzem az erőt is, hogy idővel 𝘴𝘵𝘰𝘱ot mondjak ezeknek az áldozati helyzeteknek.

Már a napsütéses képben ülök.

Kicsit ugyan még nyom a köd, de legalább már nem szakítja le a kép másik oldalát. Érzem viszont, hogy itt fogytán van az erőm. Abbahagynám már az ezzel való foglalkozást. Kiszállnék a történetből.

Menjünk innen!”

Harmadik út

„Süvít a szél, huhúúú!

Nem is tudom, hol vagyok!? Mint egy tájfunban… csak lebegek, alattam sehol nincs talaj. Nem tudom hova visz a szél, de stabilan megvagyok benne. Viszont a talpam alatt semmi! Nem tudom hova megyek, hogy mi történik körülöttem. Mintha átléptem volna egy kilencedik dimenzióba és az idő is megszűnt…

Fogalmam sincs hol vagyok, de közben tudok magamról.

És egyszer csak föld kerül a talpam alá.

A legelső helyszínen vagyok, de nem a szokásos úton. Régen sokat jártam erre, szívesen jövök errefelé. Itt egy olyan személyt látok itt, aki elvégezte, bevégezte a dolgát. Aki már rengeteg élettapasztalattal rendelkezik.

Nehéz kimondani… megöregedett?

A Bölcsasszony stáció.

Az érzés, hogy jól vagyok magammal és vannak jó kapcsolódásaim is. Vidáman megyek, de nem ám a szokásos erdős úton, hanem a hegyekben! Jó ez a létállapot. Nem tudom, hogy merre megyek, nincs kijelölt pálya. Szabad az utam, bármerre mehetek: a füvön, erre arra, mint egy camino… Lehet, hogy már nem is Magyarországon vagyok, de az se érdekel, hisz jól vagyok.

Számítok magamra, közben nem vagyok röghöz, sem úthoz kötött.

Süt a nap. De az eső is eshet akár, akkor is rendben vagyok, nem változtat a hangulatomon…

Könnyű vagyok, egy letisztult bizonyosság van bennem. Jöhet mellém akárki – várom is őket, hogy hozzám szóljanak. Én is bátran hozzá szólok bárkihez.

Nyitott vagyok, sportos, nincs túlsúlyom. Jól táplálkozom. Szeretem a fákat, a környezettel is van kapcsolatom.

NŐ vagyok - mindegy, hogy egyedül vagy kapcsolódva.

Elégedett vagyok.

Kibillenthetetlen.

Ugyan most nem látom őt, de társam is van. Agyalni sem akarok ezen, csak létezni idekint a finom, friss, oxigéndús levegőn! A finom ízek is…

Kerek és egész minden.

Ebben az útban minden benne van, ami fontos nekem és még annál több is. Jöhet bármi, hisz tudom, hogy a nehézségeimet is pikkpakk meg tudom oldani. Hiszek és bízok magamban. Nem akadok fenn a problémákon. Minden jónak a bizonyossága bennem van és a bölcsesség, hogy megoldjuk.

Minden tudás birtokában vagyok.”