Chiron kazimi | A seb, mint orvosság

A Nap ezekben az órákban utoléri a most is aktív Chiron-Érisz együttállást a Kosban, így hajnalra már hárman kerülnek szembe a dagadó Holddal. Ahogy a Napunk fénye egy meleg és ragyogó aurát von a sebek köré, azoknak - mint egy inkubátorban - most lehetősége van gyógyulni.

Hogy lásd, mélyebben miről is szól a Chiron medicina, a kliensem hozzájárulásával elhoztam az elképesztő asztromeditációs utazása történetét, amellyel elindulhatott az önszeretet, az önazonosság & a női megújulás felé.

Abból a kérdésből kezdtük a keresgélést, hogy vajon hol halkult el a saját hang. Mi állította meg a virágba borulást, ami miatt azóta sem tudott megszületni a szívbéli hivatás vagy kibontakozni a kreatív út.

Egy egészen korai emlékhez mentünk vissza, ahol a csecsemő hiába sírt csak sírt, mégsem jött senki, a felnőttek mindeközben ugyanis a másik szobában veszekedtek.

A kisbaba hamar megtanulta, hogy abbahagyja a sírást, hiszen úgysem reagál vagy figyel rá senki. Szomorú és mélyen fájdalmas volt látni a magányos és a már-már depressziós csecsemőt, aki ezeket a történéseket úgy fordította le magában, hogy ha minden más fontosabb nála, akkor ő maga nem lehet értékes, tehát nem számít a létezése sem.

Emiatt egy mély – talán még az életről való - lemondás is megszületett benne, hogy minden mindegy és még attól is lejjebb.

Miután nem tudott mit kezdeni a helyzettel, a lélek ott és akkor elhalkult: nem hallatta többet a hangját. Elhitte, hogy fölösleges szólni, jelezni, elmondani bármit is és egyszerűbb csendben maradni. Ekkora zajban úgysem hallják meg, minek is strapálja magát.

A kliensemnek a Merkúr uralma álló Ikrek Chiron van a horoszkópjában, ami sejtette, hogy valahol a beszéd & kommunikáció kapott sebet, ami miatt az érzelmek kifejezése, azoknak a racionalizálásba csapott át.

A kliensem hatalmas utat tett meg odáig, hogy most meg tudja engedni magának a bántatot, az együttérzést, a sajnálatot, aminek köszönhetően gyorsabban haladt a képeiben és könnyebben talált rá a megoldásokra is.

Míg korábban jellemzően kívülre helyezkedett a történetekből és eltávolította magától az átélést, most bele tudott lépni a saját helyére (képessé vált azzal azonosulni), aminek köszönhetően ki is mondta: „Ez a baba, aki csak úgy el van magának egyedül, és akihez igazából nem kapcsolódik senki, valójában én vagyok. És amikor sajnálom, akkor leginkább magamat sajnálom vele.”

Ez a gondolat vitte el a múlt és a jelen közötti további összefüggések meglátásához, miszerint a korai kondicionáltság sajnos igazzá vált a jelenre és a mindennapokra ugyanúgy.

A kliensem felnőttként is rendszeresen úgy érezte, hogy már-már láthatatlan és jobb nem szólni, hiszen úgysincs reakció. Nem kommunikálta a problémáit, mert hát minek. Nem számít, nem lehet fontos, amit mond. Nem érdekel senkit, amit akar.

Ennek a viselkedésnek azonban az lett a következménye, hogy a sérelmek összegyűltek és sokszor passzív agresszív formában vagy idegességben ömlöttek ki.

Babaként mindössze a biztonságra lett volna szüksége. Csak arra vágyott, hogy megöleljék és jelen legyenek vele. Nem holmi nagy dolgokat vagy extra segítséget akart, csupán egy kis figyelmet és meghallgatást. Ha nem is értik a sírását, de legalább elmondhassa, kifejezésre juttathassa, ami benne van.

Amikor időről időre az van, hogy nem fordulnak feléd s nem öntöznek a szeretettel, akkor egyszer csak kiszáradsz érzelmileg – homokossá, szikárrá válsz belülről.

Mint a növények, amikor nem jutnak elég vízhez. És hogyan is tudna a növény bimbót hozni, ha nincsen, ami táplálja, amiből töltekezzen és merítkezzen. Ha hiányzik a szükséges anyag, a visszacsatolás, amiből kinyílhatna akár az önszeretet, az önbecsülés vagy a kreativitás.

Ezt a fajta figyelmet nem lehet a vízivással pótolni, egy ponton száraz lesz még a hajad, a bőröd, a szemed is. A virágba boruláshoz kell a szeretet-víz, annak a biztonságos közege, maga az érzelmi intimitás és közelség, ami benned áramolva átmos vagy átöblít lelkileg.

Néha azonban pont a hiány visz el oda, hogy magadban kezd el keresni a Forrást, ahonnan a tisztaság & szeretet ered. Van, hogy a lélek a törés, a fájdalom és a veszteség által tanulja meg, hogyan forduljon saját maga felé megértéssel és odafigyeléssel. Miképp ölelje és tartsa meg önmagát bármilyen helyzetben, amely formán sosem lesz egyedül.

„Most kisétálok a babával – magammal - a kertünkbe, miközben a szülők továbbra is veszekednek a házban. Látom a kiszáradt kutat, aminek az alja tele van iszappal és ami miatt nem tud feljönni a víz rendesen. Azt érzem, hogy ki kéne szedni a sarat, mert alatta viszont tiszta forrásvíz van. Most látom, ahogy tisztul és épül, s már egy mesebeli kúttá alakul, miközben belülről megtelik tiszta vízzel, amiben megmosakszom és újjáéledek. A háttérben abbamarad a veszekedés, hiszen mostanra otthagytam a sztorit, amihez így nincs közönség sem. Közben a kút is annyira tiszta lett, hogy az iszap többé nem tud megragadni.”

Ezt követően megnéztük, hogy gyerekként mi volt az a játék, amelyet felhőtlenül választott a kliensem.

Nem egyszer ugyanis az válik a felnőtt hivatássá, amihez hasonlót gyerekként szívből játszunk. A csöpp lélek már egészen korán ezen az őszinte úton próbálja meggyógyítani a saját sebeit és a kiteljesedés felé haladni.

Visszamentünk tehát abba a jelenetbe, amikor jelen volt még az önfeledtség, a kreativitás, és amikor a játék magából a lélekből, illetve a szeretetből született.

A kliensemnek az jutott eszébe, amikor kicsiként kidobált cicákat mentett: etette és babusgatta az állatokat, anyáskodott felettük, nem hagyta egyedül őket (mint a szülők a kisbabát), amely gondoskodásban azt élte meg, hogy megmentheti ezeknek a rászoruló vagy kiszolgáltatott lényeknek az életét és együttérezhet azokkal, akiknek most rossz.

Eljátszhatta, amint maga vált a kisállat anyukájává, amellyel megadhatta neki azt, amit ő maga gyerekként nem kapott meg.

.

A retrospektív utazás során a kliensem felismerte az erősségeit:

„Jól tudok a gyerekekkel kapcsolódni, mert átérzem és megértem, hogy mi a nehéz nekik. Szeretek és tudok is hozzájuk fordulni. Eddig mindig máshol kerestem az utamat, de már látom, hogy nem is a felnőtt vonalon kell menni, hanem egy gyerek tanfolyamot kell meghirdetni. Lehetek én magam a gyerekek hangja a felnőttek felé, a szülők ugyanis sokszor nem hallják meg a saját gyereküket. Válhatok a kapoccsá, a közvetítővé a fent és lent, a gyerek és felnőtt között. Ez az, ami igazán érdekel, és amit szívből tudok csinálni, amiben van tapasztalatom! Már érzem is a lelkesedést, hogy végre megtaláltam az utat, és abban önmagam kiteljesedését. Olyan érzés, mint amikor lámpát gyújtanak. Megvan! Most először érzem, hogy ez jó lesz… A zárt ajtóban végre elfordult a kulcs és az kinyílik. Átléphetek a mostanáig magamnak mondogatott sztoriból, egy magasabb szintre. Meghatódtam, a könnyeim is megindulnak… Nem hiába volt, megvolt az értelme…”

.

A Chiron akkor válik a Sebzett Harcosból a Gyógyítóvá, amikor felismered: a belső gyermek igénye sosem fog kielégülni. Az a kisbaba már nem fogja megkapni azt a szeretet és figyelmet, amit ott és akkor vágyott volna.

Viszont az azzal kapcsolatos fájdalomnak egyszer létjogosultságot és teret kell tudni engedni. Amint a korábban elnyomott csalódottságot úgy egyszer igazán megéled, az átfordulhat az elfogadásba és abba, hogy akár hasznot is kovácsolhatsz belőle.

Sőt, még másoknak is segíthet.

.

Az egykori seb így válik orvossággá és gyógyírré.

.

Búcsúzóul benéztünk egy kicsit a jövőbe is, ahol ez a nő már a karrierje a csúcsán van, tele lelkesedéssel, imádja, amit csinál, megtalálta a hivatását, amiben kreatív lehet és hangjává vált a gyerekeknek. Aki virágba borult nőként, anyaként és a munkájában:

„Egy színpadon ülök, mikrofon van a kezemben és előadást tartok. Velem csinálnak valami beszélgetést. A kedvenc szoknyámban vagyok, szép a hajam, laza vagyok és magabiztos. Arról beszélek, hogy először még máshol, másik irányban kerestem a kiteljesedést. Most azt látom, hogy figyelnek rám, szeretnének kapcsolódni velem, érdekli őket, amit mondok. Itt kapom meg mindazt, amit az előző képekben nem sikerült… A hallgatók kíváncsiak, figyelnek, kérdeznek, én meg örömmel mesélek. Nincs az az érzésem, hogy túl sok vagyok, mert önazonos az egész. Már érzem, hogy ez nem egy küzdelmes, hanem egy szép út lesz, amelyben minden jön magától.”