Ceres a Kosban II. | Az Új Kör

A Ceres (vagy Démétér), az isteni anya archetípusának képviselője, 2025. május 17-én átlépett a Mars uralma alá. Azért nem siettem a bejegyzéssel, mert az égitest az augusztusi retrográdja miatt a szokásosnál sokkal hosszabban (egészen jövő márciusig) marad a Kosban, ahol bevárja majd a Szaturnusz & Neptunusz végső átköltözését is a jegybe - vagyis: végigasszisztálja az Új Világ megszülését.

„Egy üres terem vesz körül.

Nincsenek mellettem azok, akiktől a legjobban várnám és akiknek itt lenne a helyük. Például anya vagy a húgai, akik a női modellt jelentették a számomra. Pedig megbeszéltük, hogy itt lesznek, de most mégsem tudok rájuk számítani, mintha nem akarnának segíteni.

Csak úgy kószálnak a világban...

Én meg egy fáklyával keresem őket ebben a sötét barlangban.

Ha nem jönnek, akkor nem marad más, kénytelen leszek egyedül megoldani ezt a helyzetet. Lehet, hogy nem is baj? Mi van, ha csak elvártam, hogy itt legyenek, miközben nem is olyan fontos a jelenlétük? Ha rosszul hittem és ebben a történetben nem is kell itt lenniük?

Talán ez most tényleg csak az én feladatom.

Az első reakcióm persze az volt, hogy akkor nem is számítok nekik és senkinek nem vagyok fontos… Azt vártam volna, hogy ezek a nők inspiráljanak és pontosan megmondják, vajon mit is csináljak. Mert egyelőre nem tudom, hogy mit kéne tennem. Mintha egyedül nem találnám az eszközeimet… Mintha a többi nő - és a viszonyítás - nélkül nem tudnám magam hova helyezni és valahogy semmi lennék a világban.

Olyan magányos vagyok, miközben azt is érzem, hogy odakintről szeretettel és támogatón néznek.

Közben azt is tudom, hogy ha folyton másokhoz próbálom magamat hasonlítani, akkor az idők végezetéig itt leszek a búra alatt, amiről már kezdem érezni, hogy valójában a kapcsolatunk erősségét jelzi. Valahogy nem jelenik meg benne a kívülállóság. Azért kellett magamra hagyniuk - most azért vagyok itt, hogy erőre tudjak kapni.

Hogy rám koncentráljak és visszakapcsolódjak önmagamhoz.

A búra valójában egy segítség, ami rólam szól és arról, hogy végre csak ide fókuszáljak. Hiszen most az lenne a legfontosabb, hogy megtaláljam a saját hangomat és a magam útját. Hogy megérkezzek és megnyugodjak önmagamban - örök bizonyosságot szerezve arról, hogy igenis: közéjük tartozom.

Itt a barlangban leszűrhetem a konzekvenciákat: az egyik nő az életemben szociális, flörtölős, központi, művész, de igazán nem megérkezett. A másik inkább elméleti, a fejében él, nincsen kapcsolata. Azt hiszem, hogy ennél tovább nem a feladatom elemezni őket. Elég az, hogy láttam magam előtt alternatívákat, de most itt az ideje, hogy kiizzadjam, valójában ki is vagyok ÉN.

Az analizálás nem feltétele a csatlakozásnak, hiszen mindenki olyan, amilyen...

A most látszólag még üres, ezáltal lehet képlékeny is, amelyben magam dönthetek arról, hogy mostantól mit rakok bele. Amiben az alapoktól tudom felépíteni azt, amit képviselni szeretnék.

A mellettem lévő tűzből – amely a belső tulajdonságok és érzések tárházát jelenti, most egy parázs alakjában kiugrik egy rémület, amire azt mondom: "Ezt már nem akarom". De, állj! Mégsem dobom vissza, hiszen már erősödöm... Miért is ne maradhatna itt akár a rémület is? Rá ugyanúgy szükség van, de mostantól kisebb helyet foglal majd el, többet nem ő lesz a domináns.

.

Nem célszerű leválasztani az érzéseket vagy szereplőket, hiszen a teljesség, az maga a színesség, amikor mindent: akár a szorongást, az aggódást, a rémületet is ugyanúgy meg tudod élni.

A születendő Újban mindenre és mindenkire szükség van, csak épp az arányokat kell tudni helyesen meghatározni! A nagyobb rész ezért mostantól a realitásé, a boldogságé, meg a csodálaté lesz. Ezeket most még kicsit félek kimondani, mert mi lesz, ha elmúlnak? De pont itt jön be a realitás és a valóság-érzék, ami kiszorítja mindezeket a régi hiteket...

Most a búra belsejéből nézem az összes nőt, akivel valaha kapcsolódtam. Itt vannak körülöttem a felmenők, a női szereplők, a dédik, a keresztmamák, a rokonok, a barátnők, a kolléganők, de az ovis társak, az osztálytársnők és az ő anyukájuk is, akik a nőiségükkel valamilyen formán hozzátettek a formálódó identitásomhoz - ahhoz a képhez, amit magamban keresek.

Elsőre kicsit zsúfolt és terhes ez a tömeg, attól félek, hogy nem bírok majd el vele. De ahogy kedvesen körülvesznek, érzem a jószándékot és fantasztikusan erős leszek tőle. Mintha már nagyobb is lennék, mint egy ember...

Szinte látom magamban és a többiekben is az istennőt!

És ezek az istennők mind-mind azért vannak itt, hogy Én, mint NŐ megszülethessek…

Hiszen lassan vége a vajúdási folyamatnak. Már mindenki tudja, hogy nem is oly soká ki fogok bújni a barlangból, és ezt jöttek megünnepelni. Ott állnak velem ebben a szülésben, de a feladatot egyedül én tudom csak végrehajtani.

Az újjászületést senki nem végezheti el helyettem – de kaphatok hozzá támogatást.

És ez az az érzés, amit mindig is kerestem, amivel együtt most az elképesztő hála is megérkezett a szívembe!

Érdekes, hogy az anyukám viszont még nincs itt a körben.

Mintha ő nem lenne képes arra, hogy úgy adjon, hogy közben ne sérüljön. Bárki, aki mostanáig odarakta a búrához a kezét, tudott olyan formán adni a közöshöz, hogy ő magából egy cseppet sem veszített. Pont annyit adott és akkor, amennyit kellett és én is úgy vettem el, hogy nem vártam többet.

De olyan, mintha anyát támogatni kellene ebben, amitől én is szorongok.

Miközben próbálna adni, meg is foszt - és így kimarad.

Szeretném behívni, de egyelőre le kell őket ültetni a nagyival együtt, mert olyan gyengék. Elfáradtak, abban, hogy korábban csak adtak-adtak, de nem tudtak határokat húzni, mert azt hitték, hogy így lesznek szerethetők & definiálhatók...

Most mintha azt várnák, hogy kiszolgáljuk őket. Azt érzem, hogy viszik el az energiát azzal, hogy folyamatosan rájuk koncentrálok.

Csalódott vagyok, mert miközben én felnőttem, kiteljesedtem, és indulnék tovább más nőkkel ebben a kollektív folyamatban, ők csak visszahúznak, hátráltatnak és szívják el az energiát...

A teljességhez és a megbékéléshez azonban rájuk is szükség van.

Az, hogy kirakjuk és megvonjuk, ami épp zavar vagy aki frusztrál - csupán egy gyors & időszakos megoldás lenne. Most már csak erre fókuszálok, nincs is más feladatom, hogy minthogy ezt rendbehozzam és velük is megtaláljam a helyes kapcsolódást.

Elsőre azért még dühös vagyok, mert hát nekik kéne engem támogatni! Korábban olyan jó volt kapni!! Miért van az, hogy újra adnom kell ahhoz, hogy másokat felemeljek? Ráadásul azoknak, akiknek pont az lenne a feladata, hogy engem neveljenek fel??

Más lenne a hierarchia...

Nekem miért nem járt ez tőlük??

De ahogy csitul bennem a gyerekes dac, belátom, hogy ez az energia nem csak az enyém, hanem egy olyan kollektív női erőhöz tartozik, ami egy sokkal magasztosabb célt szolgál. Az energia, amit továbbadunk, nem a miénk, hiszen az univerzális, a közös életerőnek a része, amiben bármikor töltekezhetünk és részesedhetünk.

A női út legfontosabb hívása az adás & kapás egyensúlyának megtalálása - ahogy a Hold ciklikussága is mutatja számunkra.

Ha ez a ritmus felborul, akkor hamar kimerülünk, elidegenedünk, sőt, akár mártírrá is válunk. Ezért is nélkülözhetetlen most kimondani: a valódi gondoskodás vagy adás nem az önfeladásból, hanem az odaadó együttérzésből fakad.

Többé nem is nekem kell egyedül megoldani mindent!

A nagyképűség miatt azt gondoltam, hogy efelett csak én rendelkezem. Azt éreztem, hogy én már oké vagyok, miközben itt ez a két zavaró tényező, akik nem tudnak úgy viselkedni, mint a többiek... Meg voltam sértődve azért, hogy adni kéne abból, ami soha nem is volt csak az enyém…

Most kezdem megérteni, hogy, amit kívülről kaptam az nem csak az én naggyáválásomat, hanem a közös gyógyulást is hivatott támogatni. Amit kaptam, azért kaptam, hogy visszaadhassak belőle. Én csupán csak egy csatorna vagyok, amin keresztül az energia áramlik és ami által mindannyian tudunk gyógyulni...

Mert ebben az energiában ott van a világ minden szépsége és képessége, amely a jóistentől ered.

A legnagyobb hülyeség volt azt hinni, hogy pusztán csak az enyém! Ebből valójában csak leszakítani lehet, mint az édenkertben a gyümölcsből...

Viszont ha jól „használom”, akkor nem kell majd a hátamon cipelve vinni másokat. Ha megtanulok rákapcsolódni és hónapról hónapra kapni, akkor az adás során sem érzem majd többet azt, hogy mások egy feneketlen kútként szipolyáznának ki. Nem merülök majd le azáltal, hogy a többieket is fogom. Nem képzelem azt, hogy belőlem lakmároznak. Hogy egyedül kéne megmenti a világot, hiszen már nem a sajátomat továbbítom, hanem ezt a végtelen energiát.

Még mindig van bennem egy kis elvárás és szemrehányás.

A testem hiába lett időközben asszony, aki képes a világot és a gyermeket is kiszülni a méhéből - a lelkületem továbbra is a gyereké. Nekem miért nem járt ez tőlük??

De pont ez választ el attól, hogy egyenrangú nőként kapcsolódjak a körhöz...

Ezekből az érzésekből nem adhatok vissza, mert összeszennyezném velük a tiszta erőforrást.

A lehetőséget, ami mindenki számára itt van, viszont nem működik az idők végtelenségéig... Ez egy folyamat: ha én mindig kapok, kapok, de nem tudok, csak mondjuk az elvárásból adni, akkor lesorvadok a láncból.

Van egy türelmi idő, és ha nőként nem veszel részt a kollektív vérkeringésből, akkor elszáradsz és kiesel – és nem azért, mert kitaszítanak, hanem mert ez a természet törvénye. Ha nem adsz vért/életet oda-vissza, ha visszaélsz az ajándékkal, mert nem vagy tiszta, akkor idővel nem részesedsz majd belőle.

Ha csak kapom az energiát és dühből nem adok vissza vagy ha nem tudom a negatív érzelmektől megtisztítani a kezemet, akkor nekem sem fog működni.

.

Ezért most egy emelkedettebb nézőpontból tekintek a helyzetre, hogy lássam, mennyi mindent is kaptam, többek között magát: az Életet. Látom, ahogy anya is végigment a szülésen. Most ott vagyok vele a szülőszobában a tolásnál és érzem, hogy nagyi és ő is beletették az energiát és végigcsinálták mindezt értem.

És ha ezt tudom értékelni, akkor már nem csak kapni fogok tudni, hanem adni is.

Többé nem szerencsétlennek és gyengének látom majd őket, hiszen bennük is ott volt ez a rengeteg erő!

Már mindannyian összekapaszkodhatunk és az érintésen keresztül áramolhat közöttünk a Fény & Szeretet.

Ahogy kiszülettem a tűzből és felnőttem, az egykori búra, mostanra az aurám (az én-határom) fala lett, amin keresztül továbbra is tudunk majd kapcsolódni.

Szinte lüktet bennem a vér, az élet, a sztamina! A nagy állóképességem ellenére korábban mindig alacsony volt az energiaszintem és időről időre a lustaság győzedelmeskedett felettem. Mintha tényleg egy búra alatt éltem volna az egész életemben...

Annyira szerettem volna ehhez az életerőhöz kapcsolódni, de ahhoz előbb mindenkinek meg kellett találnia a helyét a körben."