Az Újhold felé | Harc a figyelemért

A Kos Újhold energiaterében vagyunk és már el is kezdtek bemozogni a következő holdciklusnak a témái: az apa, az apaseb, a belső férfival való viszony, valamint a férjjel és a férfival való kapcsolat. Kommentár nélkül…

„A fogantatásom képében vagyok. Erővel haladnék, de valami megakadályoz. Hímivarsejtként látom magamat az óvszerben és olyan érzés, mintha a fejemnél valami szét akarna robbanni. Ki kell innen jutnom, be vagyok ragadva! Most érzem, ahogy a fejemmel próbálom törni az utat, valamint a méhfalat magam előtt. Kell érte küzdenem rendesen, hogy átmenjek. A túloldalon nagy-nagy világosság van, de sokat kell tennem ahhoz, hogy kijussak a fényre. Most már csak úszkálok egy fehér tejszerű valamiben.

Az jött fel, hogy MEG KELL KÜZDENEM A FIGYELEMÉRT. Látom magam körül a többi hímivarsejtet, ahogy sorban állnak mellettem. Több szinten is jön a kép. Most azt is látom, ahogy többen vagyunk nők a családban és szinte SORBA ÁLLUNK A FIGYELEMÉRT. Harcolnunk kell azért, hogy apa vegyen már észre! Hogy a férfi lásson végre meg.

Valahogy mindig megjelenik körülöttem a sokaság... és hogy ez egy véres küzdelem. Verseny és versengés van abban, ahogy PRÓBÁLOK A SORBÓL KITŰNNI & KILÓGNI. Pedig nem kéne, hogy apa figyelméért harcolni kelljen! Vajon miért nem evidens, hogy engem választ? Hogy figyel rám. Hogy megtisztel a jelenlétével. Miért nem alap, hogy ÉN vagyok a legelső a férfi életében?

Teljesen bekeményít már ez a küzdelem. Egész életemben folyamatosan csak tepertem, tepertem. Annyira fáradt vagyok attól, hogy állandóan törni kell magam előtt az utat! Miért kell ezért bokszolni?? Ahogy most megállok és kicsit leengedek, azonnal megtalálnak, megérintenek az ezzel kapcsolatos érzések. A k@rva életbe és francba már az egésszel! Fájdalmas, sírhatnékom van, dühös és egyszerre bánatos is!

Ez miért nem alap? Miért kell mindig karmolnom azért, hogy valaki végre csak rám fókuszáljon és hogy teljesen rám helyezze a figyelmét?? Miért kell ezt kiérdemelni, kiharcolni?? Elszomorító ez az egész…

Eszembe jut anya is. Lehet, hogy neki is ilyen volt? Ha én ezeket tapasztaltam, akkor talán ő is ugyanezt érezte apa mellett? Mennyire szomorú ez a női sors… hogy nincs itt egy olyan férfi, aki önmagától ide állna és csak engem akarna, énrám nézne. Aki figyelne vagy őszintén kíváncsi lenne rám. Aki úgy valóban engem akar tudni, látni, megismerni, érezni!

Haragszom apára, de az is felmerül, hogy vajon mi vezette őt ide? Mi az, amiért nem mert felém fordulni? Miért ment mindig el? Miért nem mert beleállni ebbe a helyzetbe és a saját helyére? A feladatba, hogy engem helyezzen a középpontba. Vajon őt mi hajtotta a menekülésbe?

Olyan, mintha csak a FUTÓ IZMAIMAT KELLETT VOLNA KIFEJLESZTENEM, ahogy apa futott előlem, én meg futottam utána… De az „itt maradok”, a „megállok és beleállok” izmok viszont elsorvadtak. Mindig csak a fenekét, a hátát láttam, folyton más irányba állt, fél lábbal kifelé volt az ajtón és állandóan csak kergetőzünk.

Ez mennyire egy értelmetlen harc! Az arcom is be van feszülve, a kezem ökölbe szorul tőle. Mi ezzel a célom? Miért csinálom? Minek futok bárki vagy bármi után?? Életemben talán most álltam meg először, hogy erre ránézzek. Ahogy most abbahagyom a futkorászást, keményen megérint.... Erről szólt az egész élet, futni magam és világ körül, és apa meg a férfiak után! Várni, hogy végre valaki észrevegyen, hogy akarjon és itt legyen. Ez mennyire csalódott és magányos érzés!

Most látom a többi nőt is körülöttem, a testvéremet, anyát. Velük vagy ellenük is harcoltam, talán öntudatlanul is… Ebbe is belevitt apa. A versengés még a munkában is megjelent. Mert ki kellett emelkednem, valami mást kellett letenni az asztalra, TÖBBET KELLETT MUTATNOM AZÉRT, HOGY ÉSZREVEGYENEK & RÁM FIGYELJENEK és hogy a férfiak világában kitűnjek. Mindezért hány másik emberen vagy nőtársamon kellett áttaposnom és átmennem! Félrelökni őket. Emlékszem, amikor az üzleti életben egy kemény partnerrel kellett beszélni és tudtam, hogy itt nem lehetek többé a lágy nő…

Így veszítettem el szép fokozatosan a kedves, a gyengéd, a mosolygós, a nőies aspektusaimat. A lágy és puha részeimet, akik nem voltak alkalmasak a boksz meccsre, a távfutásra, mert gyengének vagy alkalmatlannak minősítettem őket a szerepre, amit akarva-akaratlanul felvettem.

Most ezeket a leszakadt és háttérbe szorított lélek foszlányokat érzem egyre inkább magam körül, Szeretném őket megnevezni és a könnycseppek után be is várni. Meghívlak titeket: „Gyertek most már vissza! Fejezzük be az értelmetlen versenyfutást és a szórakozást a figyelemért!”

A dating siteokon való KUNCSORGÁST & KOLDULÁST A SZERETETÉRT. Azért fizetni vagyonokat, hogy a fizikálisan elérhetetlen férfiakkal levelezzek. Hogy az érzelmileg éretlen személyek után fussak, miközben a csalódott belső gyermek apa hiányát próbálom betölteni és kipótolni.

Azt hiszem, hogy első körben LÉTJOGOSULTSÁGOT KELL ENGEDNI A HIÁNYNAK. Mert ugyan felnőttként egy csomó mindent elértem az akarásból, az agresszív futkározásból, de a teperés végén ugyanúgy itt maradt a tátongó űr, mint kislányként. Merni kell kimondani, hogy apa nem figyelt rám, nem szeretett vagy legalábbis nem úgy mutatta, ahogy szükségem lett volna rá. Hogy soha nem éreztem a szeretetét.

Teret kell tudni tartani az önvédelemből felépített játékaimnak: az érzelemmentességnek, a közömbösítésnek, az önmagam kizárásának és megtagadásának. A bennem gyűlő és a robbanásra váló haragnak. Hiszen ezzel tudom majd áttörni és szétbokszolni a belső ellenállást és idővel megérkezni a nyugalomba, valamint a helyzet és saját magam elfogadásba.

Már tudom, hogy elsősorban nem is egy férfit, hanem ezt a szerető elfogadó és (oda)adó figyelmet keres(t)em, amit talán eddig meg sem engedtem és mostanáig mindig lepattintottam magamról. Hiszen nem volt komfortos vagy otthonos, amikor egy férfi a tenyerén hordozott.

Azonnal bekapcsolt bennem a rettegés: mi lesz, ha a reflektorfényben kiderülnek a hiányosságaim? Hogy nem is vagyok elég jó, tökéletes vagy szerethető? Mert hát apának sem voltam az, különben miért ment volna mindig el? Másképp miért ne lett volna rám kíváncsi??

Most tisztán látom a belső köröket és a magammal űzött harcokat, amik ide vezettek. Ahogy fölöslegesen szaladgáltam körbe-körbe, versengtem a figyelemért, azért, hogy szeressen már valaki. Mialatt elveszítettem önmagamat és a lágy, a finom oldalamat. Mindazt, ami boldoggá tenne.

A figyelemhajsza, végül a saját magam iránti figyelem hiányához vezetett.

Erre jöttem rá, hogy mostantól magamat kell tudni jól megfigyelnem. Oda rakni a fókuszt, hogy vajon bennem mi kap figyelmet. És, ha az eddig figyelmet nem kapó én-részek teret nyernek, akkor megjelenhet az érték, amit talán már a másik is észrevesz majd.

Akinek meg kell küzdeni a figyelméért, az nem érdemes rá. Nem fogok azért teperni egy férfinál sem, hogy légyszi válassz már engem. Legyen már evidens és alap az, hogy ezért ne kelljen más nőkkel megküzdenem!

Ha a férfi vagy apa nem akar engem 100%-ban, akkor nekem kell magamat választani újra és újra. A nemet mondással egyre közelebb és közelebb kerülve önmagamhoz. Tudom, hogy a tökéletes partner is akkor fog megjelenni, amikor legelőször oda tudom majd adni magam számára azt a figyelmet, amit eddig mástól szerettem volna és amit elvitt a csatározás.

Ideje átölelni egy picit az elveszett részeket és visszavenni az őrült tempóból. Megbocsátani magamnak, apának, a férfinak. Belágyulni, bepuhulni és tudomásul venni, hogy ebben nincsen semmi rossz. Ha küzdeni kell érte, akkor az a figyelem nem kell. Akkor az nem nekem való. Az nem az én utam. Ha valaki nem vesz észre így, akkor az mehet. Az menjen is! Azzal nincs dolgom. Hú de jó ezt kimondani!! De jó ezt végre kimondani… Jött egy belső mosoly és béke van.”