A Plútó és a már halott dolgok

A Telihold horoszkópjában az Oroszlán aszcendenssel (az Énnel) pontosan szembe kerülő Plútó, a deszcendenssel kezdődő ún. VII. életházat is kihangsúlyozza, amelyet noha a tükröződések és kapcsolatok területének mondunk, valójában ugyanúgy téged szimbolizál. Itt jelenik meg ugyanis mindaz, amit nem akarsz az ÉN-ként elfogadni, integrálni, felismerni. A következő két hétben direktben és reflektorfényben láthatsz majd rá ezekre a „plútói” dolgokra magadban. Lehetséges, hogy most a gyásszal találkozol, ami az idei 9-es évünkben, amikor egy óriási életciklust zársz, búcsúztatsz és engedsz el, valahol a fő feladatod is.

„Egy a Halloweenra emlékeztető temetői képet látok, amelyben minden sötét és halott.

Félelmetesség, fekete semmiség, szürkület, valamint a megrekedtségnek az érzése van körülöttem. Mindenhol csak a kripták; üres halálfejek és csontvázak hevernek - nagyon szörnyűséges az állapot.

Az atomtámadás utáni hangulat van.

Egy halott világ.

A kép maga teljesen fekete, amiben fehéres túlvilági árnyak keverednek.

Nem is értem ezt az ambivalenciát, mert bennem egyébként meg nagyon nagy öröm és erő is van. Azt érzem, hogy már itt van valaminek a csírája. Mintha egy világos foltot hoznék magammal ebbe a halottságba.

A guruló koponyákat és csontvázakat teljesen magamon kívül látom. A halottság és a döglődés inkább a külvilágomban van jelen, én magam nem azonosulok ezzel a tájjal.

Az jut erről eszembe, hogy azért nem merem átadni a cégemet, mert attól félek, hogy ha már nem vagyok, akkor elpusztul. Van egy olyan hitem, hogy nélkülem megdöglenek a dolgok és ennek van egy súlya is most.

De mintha azt nem akarnám észrevenni, hogy ez a dolog már réges régen halott, hiszen már bennem is meghalt.

Nem tudom kimondani, hogy a számomra már véget ért. Nem veszek róla tudomást, hogy ha odakint halált látok, az azt jelenti, hogy bennem is az van.

És hogy igazából ÉN vagyok, aki döglődik ettől a helyzettől. Ha így folytatom, akkor saját magamat is elpusztítom a hullaszagban.

Mintha még ezt a szembenézést akarnám újra és újra kikerülni az élet szintjén, és ezért is vagyok ebben a sötétségben megrekedve.

Azt hiszem, hogy a kötelességtudat, a felelősség vagy valamiféle ősi hűség tart már csak idelent.

Közben a kezemben már látom ezt az erős fénnyel csillogó magot. Akkora kincs! Olyan, mint egy gyémántmag, ami bevilágítja az egész itteni teret. Kötelességemnek érezném elültetni, hogy fel tudjon nevelkedni, ki tudjon virágozni.

Elsőre azt hittem, hogy ez egy itteni magocska, de tényleg itt hagyhatom?? Vajon el tudom majd vonszolni magamat enélkül???

Ahogy most keresgélek, egyre inkább látom, hogy a szürke sírkövek között nem találhatok neki termőtalajt. Egy élő magot nem lehet a halottba elültetni! Nincs itt hely neki többé.

Ezért csak lebeg, lebegünk…

Egy olyan dolgot próbálok fel- és újraéleszteni, ami meghalt, amiben már nincsen termékenység. Pedig ez a magocska sem odalent a sírdombok között, hanem egészen fejmagasságban mozog és innen világítja meg az egész teret a magasban.

Ha akarnám se tudnám megfogni, hogy lenyomjam a talajba. Próbálhatnám begyömöszölni (és vele együtt magamat is) valahova, ahova nem passzol, miközben már repülne nagyon messzire…

Vajon hova visz? Mit mutat? Mi történik, ha mostantól erre a Fényre figyelek és nem a lenti sötétre?

Nem tudom, hogy hova tartunk, de most hirtelen felkap.

Felszállunk, lebegek, fogalmam sincs, hogy hova megyünk. Többé már nincs talaj a lábam alatt és azt hiszem, hogy mostanáig ettől is féltem. Az agyam számára rémisztő, hogy egyelőre nincs konkrét cél. Jézusom, mit csinálok?

De még ez a riadtság is jobb, mint szellemként vánszorogni a csontvázak között…

Már látom, hogy ez egy folyamat: az Újba való átugrás során talán lesz több ilyen talajvesztett stáció is, hiszen most az ismeretlenbe tartok. Mostanra valami meghalt és szükség van az átívelésre, amit nevezhetünk a szakadéknak is.

Valahol természetes, hogy ez a váltás felhoz félelmeket, hiszen kezdetben minden nagyon más lesz, mint ahogy eddig megszoktam. De a vége, ahova ez az egész elrepít, az nem lehet rossz… A túloldal tele van élettel és felfedezésre váró dolgokkal.

Mi van, ha csak hagyom megtörténni mindezt?

Már a szakadék fölött vagyok, de nem estem le. Két erőteljes szikla van az egyik és másik oldalamon. Idáig ebben toporogtam, mintha se ide, se oda nem tartoznék. Nem mertem lépni, vissza-visszatáncoltam, hátrafelé haladtam.

Most viszont megyek át és ez már nem egy sötét kép. Próbálgatom a lábaimmal, mint amikor átugrassz egy árkot, megtalálni a talajt.

És most rá is állok az Újra.

Mögöttem a szurdok és a múltbeli életem. A szakadék neve: a gyász. Azt, ami elmúlt, előbb el kell sírni, fájni, búcsúztatni.

Át kell haladni a sötétségben, mert ott található a Fény is. A bibliai Jónás a cet gyomrában születik újjá, ahol rátalál az önszeretetre, ami aztán kiviszi. A csíra is a föld mélyéről indul. Ezt nem lehet kikerülni, kitrükközni. És már nem is húzható tovább.

Most megláttam, hogy miket csinálok, hova kapkodok csak azért, hogy megúszam ezt a találkozást. Miért akarom az Újnak a magját a régiben elültetni, ahova már csak egy tanult kötelesség és a megszokás köt.

De ez a fajta felelősségtudat nem visz előre.

Ideje a szívemben csillogó fénymagot választani, ami most egy új helyre csábít. Itt csupa üresség és rikító zöld minden, mint valami írországi tájban. Az élettel teli mag ide vágyik, már vidáman hempereg és bukfencezik!

Mindössze egy nagy tágas tér van előttem és fogalmam sincs, hogy hova megyek.

De jó itt lenni.”