A férfigyűlölő Nő | Mars szemben a Szatival

Az elmúlt napokat a Mérleg Marsnak, valamint a saját otthona kapujában toporgó Szaturnusz (és Neptunusznak) a szembenállása határozta meg. Az Idő & Karma ura most hangsúlyosan ott ül a Kos 00. fokon - minden kezdet kezdetén, a Föld legnagyobb műsorának nyitányán, mielőtt szeptember elején visszatér a Halakba, hogy elvarrja a szálakat. Pár héttel később a Neptunusz veszi át az őrséget ezen a koordinátán, aztán maga is behátrál a Halakba.

Itt az oldalon szinte 100%-ban a konzultációkon elhangzó történetekről írok, amelyek jellemzően a közös számára is mindig aktuálisak.

Most egy különösen erős témát hozok: a férfigyűlölő Nőét, akit sokszor a nőgyűlölő Férfinak a tükrében ismerünk csak fel magunkban.

Kunó mondja a „Hol vannak a felébredt férfiak?” c. videóban:

"A probléma az, amivel nem tudtok szembenézni, hogy ti nők kib@aszottul, elképesztő módon gyűlölitek a férfiakat. És k@rvára haragudtok rájuk. De nagyon. És amikor azt hiszitek, hogy nem, akkor is nagyon.

Ezért mindig bántani vagy megváltoztatni & alakítani akarjátok majd őket.

Sosem jó a férfi úgy, ahogy van. És amíg ezzel az öntudatlan gyűlölettel nem néztek szembe, addig nem lesz béke. A sebet ugyanis nem engedi begyógyulni, ha a mélyben még az őszinte és tiszta harag, valamint a megbántottság vagy a sértettség van.

A harag egyik formája, hogy nem bízol a másikban. Ezért tudatalatt azt várod, hogy hibázzon és igazad lehessen. És miért nem mered megtenni, hogy elengeded a haragot? – mert attól félsz, hogy a bántás újra bekövetkezik. De az pont emiatt ismétlődik, amiért újra szenvedhetsz és táplálhatod a gyűlöletet.

Vedd észre, hogy pont ott tartasz, ahol a párod tart. A felébredett férfiak ott vannak, ahol a felébredett nők… Az örökké tartó férfigyűlölet addig lesz ott, amíg azt nem mondod, hogy abbahagyod. Valójában nem az a baj, hogy haragszol a férfiakra, hanem az, hogy haragudni AKARSZ. Hogy fent akarod tartani. Nem a férfiakra kell várni…

Mi lenne, ha megbocsátanál?”

A Kos-Mérleg (Én-Te) tengelyen szembenálló bolygóknak köszönhetően most nagyon élesen megmutatkozik a Férfi (Mars) és a Nő (Vénusz) közötti KARMIKUS OPPOZÍCIÓ.

Miközben a Mérleg Mars időszak eszközei a "dolgozzunk együtt", a "találjuk meg az egyensúlyt", a "kössünk kompromisszumot" lennének, a harmóniához vezető út sokszor küzdelmekkel és frusztrációkkal teli.

A személyes életemből is számos példát tudnék hozni a hasonló konfliktusokra, amelyekről a múlt héten a kliensek is beszámoltak. De pont ezek a helyzetek mondatták ki a kulcsszót ebben a témában.

A másik félnek/oldalnak a lenézése könnyen csaphat át a sajnálatba. Az arrogancia pedig abba, hogy "jobb és erősebb vagyok nálad".

Ezekben a különbözőségekben mintha az egymás sérülékenysége iránti TISZTELET lenne a feloldozás.

Ha már előjött a sztori, arra kértem a kliensemet, hogy gondolatban menjünk vissza abba a szituációba, amikor az ismeretlen férfi utána szólt az utcán:

„Dühös lettem: „Takarodj! Ne!” - félek, nehogy kövessen vagy ne tudjak majd tőle megszabadulni, de szerencsére lekopik.

Ez már zaklatás...

Lesajnáló tekintettel nézek rá, közben azért megijeszt. Mélyen legbelül a félelem és bizalmatlanság van bennem. A mellkasban érzem, ahonnan lesugárzik és összerántja a gyomromat – mint amikor valami savanyút eszel. Éget, ezáltal kioldódik, mint egy pezsgőtabletta. Felkavarodik az emésztőrendszer, hányingerem lesz. Elönti a fejemet is. Már nem kapok levegőt. A kezeim elkezdenek zsibbadni.

Mintha tehetetlenül vergődnék és meg lennék fosztva az erőmtől.

A szó is nehezen tud kijönni a számon. Le van fojtva a hangom. Elgyengül. Mintha vissza lenne kötve a kezem.. Zúg a fülem. És olyan, mintha valaki nem akarná, hogy legyen erőm és ebben a visszafojtott állapotban, lefogva, leszorítva akarna tartanai. A karjaimnál húz hátra.

Kimerítő, mert én meg erőlködnék, mennék, szabadulnék. Fárasztó ez az energia-kettősség, mert mintha feleslegesen lennék kitárulkozva.

Természetellenesen van kihasználva az erőm: nem a teremtésre vagy a lépésre, hanem a túlélésre és arra, hogy életben tartsam magamat vagy ellenálljak.

Amiatt, hogy hátra van hajlítva a kezem, előrről sebezhető is vagyok. Támadható felületet biztosítok.

Baromi dühös vagyok!

Ha szabadon lenne a kezem, belevernék a fejébe ennek a parasztnak, aki ezt csinálja velem!

Gyűlölöm! Gyűlölöm! – és ez már általános érvényű lett a férfira. Lehet, hogy eredetileg fakadt is valahonnan, vagy egy konkrét férfi váltotta ki, de mára már egyetemes lett.

A férfi iránt én csak ezt tudom érezni...

Gyűlölöm, hogy azt hiszik, hogy mindent megtehetnek!

Hogy össszeröhögnek azon, hogy visszafeszített állapotban tartják a női erőt. Most összegyűlt a nyál a számban, legszívesebben szembe is köpném! Ezt a harcias én-t hozza ki belőlem, csak ez van bennem: küzdeni, harcolni könyökkel félrelökni, hogy tudjak menni valamennyire és szabaddá tenni az utat magamnak, ahol járthatok. De ez egy csomó energia, hogy ezzel az energiával létezem és haladok előre.

Közben fortyog bennem a harag, a gyűlölet, a düh és engem mérgez!

Azt kérdezem magamtól: Hogy lehet szeretni a férfit?? Miért szerethetném?? Egy okot se találok, hogy szeretni tudjam…” – aki mögöttem jött a lépcsőn is meg kellett volna löknöm, hogy leguruljon!"

Ezután arra kértem a kliensemet, hogy nézzen rá a férfira, mintha az önmaga lenne:

„Hogy jön ő ahhoz? Elfogadhatatlannak látom a létezését!! Érthetetlen, hogy egy ilyen kerül elém! Lenézem!! Lekicsinylő vagyok vele…

De amíg ezt a részemet elutasítom, addig nincs elfogadás…

Mégsem tudom beemelni magamba, mintha a jobb felem emiatt halott is lenne.

Ha próbálok közelebb lépni, félelem, ellenállás van bennem az agresszív energiától. És ettől bénult vagyok, lefagyok. Nem tudom kifejezni magamat ennek az energiának a jelenlétében. Nem tudok önmagam lenni; pici vagyok, szinte alig élek – miközben a férfi velem szemben nagyon nagy. Testileg se jó érzés, és érzelmileg is nehéz megélni, hogy így látom magamat, mintha nem is lennék...

Azt érzem, hogy nem tudom ezt megoldani, megugrani.

A tehetetlenségben forgolódom.

Nem tudom, hogy lehet ebből kijönni?

De a kérdés inkább talán az, hogy hogyan tudnám integrálni őt? Elfogadni, hogy ez is bennem van? Hogy ez is ÉN vagyok?

Mindig tökéletesnek akarok látszani és itt van bennem az örökös „mit szólnak majd” hangja.

Van arról egy vízióm, hogy milyennek kéne lenni, amibe az ő aberrált viselkedése nem illeszkedik bele. Az lehetetlennek tűnik, hogy ez bennem legyen! Azzal az egész lényem ilyen sutyerák lenne! És akkor csak ez leszek?? Elítélem magamat, hogy egy egyáltalán hogyan jelenhet meg ez az életemben, pedig nyilván én hívtam életre!

Ha most magam elé állítom az összes férfit, aki iránt ezt a haragot éreztem, akkor (rajtam kívül) talán a SÉRÜLÉKENYSÉG a közös bennük.

Van egy részük, amely (nem is gyenge, de) érzékeny, sérült, bántódott és ezt ki is mutatják, nem akarják elrejteni. Ahogy kiemelkedett a sérülékenység, már képes vagyok az irányukba együttérzést, megértést érezni. Látom, hogy a saját sérült részem is azért fújja fel ilyen nagyra magát, hogy védelmi párnát jelentsen, hiszen sebet kapott és fél.

És hogy mindannyian a nehéz út során szereztük ezt a részt, ami most egyfajta tiszteletet is kivált – és az többé nem lenyom, hanem felemel. Jött is a mozdulat, hogy meghajlok ezelőtt a felismerés és rész előtt.

Akivel találkozol útközben, ugyanúgy a saját maga háborúját vívja” - gondolom."

A beszélgetést onnan kezdtük, hogy a kliensem a testét is elutasítja, ahogy fogalmazta:

„Régen azért nem akartam lefogyni, mert akkor még jobban megnéznek vagy kellek majd és ez volt a védelem. Aztán azt is élveztem, amikor lemegy a mellem. Annyira le akartam fogyni, hogy észre se vegyenek, ne látszódjak, láthatatlan legyek, mert különben utánam dudálnak, fütyülnek, leszólítanak.”

Ezért végül arra kértem őt, hogy nézzen bele a tükörbe és tekintsen a nem szeretett részekre ugyanazzal az együttérzéssel és tisztelettel:

„Jön a harag! Nem tudom magamba beemelni. Ha közelebb engedem, akkor eggyé válok vele, belém kerül ez a beteg rész! (Mi van, ha pont attól vagy beteg, hogy ezzel a résszel viaskodsz??) Magamra hagyatottságot érzek… hogy ebben egyedül voltam. Mintha feláldozott volna a Rendszer! Úgy látom magamat, mint egy összekuporodott valakit a sarokban, magában. Mintha nem lett volna neki eszköze…

Lassan oda megyek hozzá.

.

Azt érzem, hogy egyedül kevés leszek ahhoz, hogy segítsek egy ilyen nehéz helyzetben lévő személynek. (Mi van, ha nem is arra van szüksége, hogy csinálj vele valamit?) Igaz! Most csak hagyom. Anélkül, hogy meg akarnám menteni, gyógyítani, oldani, ki akarnám javítani, egyszerűen engedem ebben a pozícióban maradni.

Ott vagyok mellette.

Már nem irtózom tőle.

Tudok a jelenlétében lenni.

Kapcsolódni vele. Rá tudok nézni.

Nem akarom kilökni a teremből.

Már nem természetellenes, hogy itt van.

Kiengedést érzek a gyomromban.

Elfogadom, hogy most ezt a nem szépet látom. Ugyan nem harmonikus és tökéletes, de ez is oké.

Még állandóan nyúlni akarok valami eszközhöz, például a fényhez – szinte egy alapösztön bennem, hogy behívok valami „jó” energiát, amitől nem lesz ilyen sötét és töpörödött vagy eltakarom azt, ami természetesen lenne.

Aztán megállok és engedem létezni úgy ahogy van, amely által létrejön köztünk az összefogás.”