Vízöntő Telihold | Karmikus átjáróban

Lassan két éve, hogy a kutyámmal minden reggel ugyanazt az útvonalat járjuk végig az erdőben. Ma hajnalban viszont a többi kiránduló miatt egy új ösvényre kényszerültünk. És bár innen is ugyanazt a dombot néztük, mégis egy teljesen új táj és nézőpont nyílt meg előttünk.

Valami ilyesmi zajlik most kicsiben és nagyban egyaránt.

A teremtés-fenntartás-pusztítás folyamatában megvan az ideje a stabilizálódásnak és a dolgok megőrzésének, ám most nem ezek az idők járnak. Jelenleg végleg ki kell tudni pukkadnia mindazon dolgoknak, amelyek légvárakra épültek. Össze kell dőlnie mindennek, ami a mostban már értéktelenné vált.

Olyan ősi ügyek zárulnak, öröklött történetek ürülnek és terhelt sorsok érnek körbe, amelyeknek az eredete főként a családi-női-anyai vérvonalra volt felfűzve.

Törünk ki a kalitkákból és szabadulunk ezeknek a régi karmáknak a súlya alól, amit talán a kapcsolataidban, a szokásaidban vagy a gondolkodásodban érzel, de az is lehet, hogy egyidőben mindegyikben.

Az új világ kitolásának az utolsó utáni kapujában, egy KARMIKUS ÁTJÁRÓBAN állunk, ahol teljesen el kell tudni búcsúztatni a múltat.

„Párhuzamosan két kép is jön. Az egyiken egy embriót látok összecsavarodva, begörnyedve. Ott van mellette egy terhes nőnek az alakja is, akinek szépen dudorodik kifelé a hasa. De közben a magzatnak a képe nagyon fekete... mintha már halott lenne… Viszonylag nagy lehetett és úgy halt meg...

Nézem ezt a nőt, ahogy tolja a babakocsit, mert időközben viszont megérkezett egy másik gyermek.

De az asszony MINTHA NEM IS LÁTNÁ & ÉSZRE SEM VENNÉ, HOGY ELJÖTT MÁR AZ ÚJ. Mintha vele maradt volna az előző magzatnak a nyoma, annak a hiánya. Az anyukának a figyelme továbbra is a hasán és a múlton van.

Az előtte álló tele babakocsit meg üresnek látja.

A hasában szinte még ott érzi az előző babát, pedig az rég nincsen ott... A hatalmas űr és a gyász pedig azóta is öröklődik a női méhében, hiszen a veszteség sosem kapott kellő teret és figyelmet.

A másik kép, egy kislányé, aki valamiféle dobozban vagy játékházban bújik meg.

Néha ennek a helyén ülök és azt érzem, hogy ez a lány rendkívül melankolikus, már-már koravén. Olykor rátalál a depresszió is és nem érti, az vajon miért vagy honnan jön.

Ez a doboz szinte már auraként vagy páncélként veszi körbe.

Érezhetően be van zárkózva ide, sokszor még a karjait is maga előtt tartja öntudatlanul. Most már nagyobb lett, iskolás… Itt is TÁVOLINAK ÉRZI A TÖBBIEKET. Inkább csendes marad, visszahúzódó. Sokkal felnőttesebben látja a világot, ami kifelé néha bánatként vagy szomorúságként jön le a környezetének.

Persze az is van benne, a lány számára megmagyarázhatatlanul... Az érzésnek a neve talán az, hogy a „VESZTESÉGTŐL VALÓ FÉLELEM”.

Ahogy telik múlik az idő, a lány egyre kevésbé mer közel engedni másokat, mert hát belül úgy hiszi, hogy úgyis elveszítené őket. Ha pedig amúgy is csak az üresség marad vagy egyébként is vége lesz mindennek, akkor mi a francnak építeni bármit is??

Mintha ez egy régóta cipelt hit és a múltból áthozott tudatalatti félelem lenne...

Már az ezzel kapcsolatos érzésekhez sem megy közel, TISZTES TÁVOLSÁGBÓL, ÉRZELMI KÖZÖNYBŐL & NIHILBŐL mereng csak inkább mindezen. Érzi, hogy valahol mélyen itt vannak vele, de a védőaura még a gondolatokat sem igazán engedi közel hozzá.

Hisz maga a gyerekkor is hasonlóan szögletes volt, akárcsak ez a doboz. Kemény és szürke, ahol az apró lélek megtanulta, hogy jobb nem hagyni, hogy a dolgok megérintsék.

A lány ebben az üvegbúrában nőtt, ami mostanra a kényelmes otthona és a biztos mentsvára is lett.

Ahogy most mennek a korok, és a fiatal nő egyre csak cseperedik, az ELZÁRKÓZÁSA MÁR EGY ALAP HOZZÁÁLLÁS MARADT. Egy bizonyos ponton felnőttként sem jöhet túl semmi és senki. Látszólag persze olyan, mintha elérhető lenne, hiszen a fal üvegből van.

De 100%-ban mégsem fogad be semmit.

A hangok és a fény sem tisztán érkeznek, inkább csak megszűrve jönnek. Az léphet csak behozzá , amit már alaposan átszűrt és amit biztosan képes beengedni vagy megemészteni.

Elvileg ugyan majdnem minden jöhet, de egy rész valahogy mégis mindig elakad...

A nő mára szépen berendezkedett itt az üveg mögött, teljesen otthonossá tette a búra alatti világát. Ugyanúgy növeszti a virágokat, eteti az állatait, színes bútorokkal rakja körbe magát, meg néha ki is fest. Belülről nézve teljesen valós a létezése, ám a rózsaszínen megalkotott álomvilágnak mégiscsak VAN EGY HATÁRA. Mert ha már egyszer megcsinálta azt ilyen kényelmesre, akkor egy idő után nem lesz semmi, amire a változásra, az evolúcióra motiválná. A szoba ugyan néha kicsit szűkös, de legalább már biztonságos.

Ez a kép pedig belülről elhiteti, hogy minden tök oké, még akkor is, ha csupán egy bekorlátozott tapasztalást eredményez.

Az új otthon látszólag sokkal-sokkal szebb, mint a szögletes gyerekkor, a Teljesség mégsem férhet bele."

Kitörni a kalitkából

Manapság itt ülünk a behűtött 𝘴𝘮𝘢𝘳𝘵 otthonokban - elszigetelve a saját burokban - és észre sem vesszük, hogy egy búra alatt élünk, ahol a valósággal vajmi kevés kapcsolatunk maradt. Az innen való kitörésben azonban nem biztos, hogy a drasztikus és ijesztő megoldások az előrevivők.

Első lépésben azt hiszem, hogy fontos létjogosultságot engedni ezeknek a falaknak. Nem bántani sem önmagunkat, sem pedig a korlátjainkat, hiszen azok vélhetőleg jó sokáig és számos dologtól védtek meg ügyesen bennünket.

Vannak előnyeik is, lsd. egy kocka adhat igazán keretet. A négyszögletű beton az alapot szolgáltat a háznak, amire építkezhetünk. A szögletes kő beékelődik a földbe és megtartja a hegyet a leomlástól....

De miképp egy háznak a falai megvédenek, ugyanúgy önvédelmi mechanizmusokká is keményedhetnek. Alkalmassá válhatnak arra, hogy visszahúzódjunk mögéjük, önigazolásokra használjuk és általuk zárjunk ki nekünk hasznos dolgokat.

A védelmi pikkelyektől megválni ugyanúgy veszteséges élmény, mint bármi mástól.

Most szépen lassan, ugyanakkor tudatossággal el kell tudni búcsúzni ezektől a köntösöktől, és a gyászban teret tartani a dühnek - "Miért ragaszkodtam hozzájuk ilyen sokáig?" és a félelemnek - "Milyen lesz majd nélkülük?".

Időt kell tudni engedni annak, hogy a megértés arról megérkezhessen: a FAL ELEVE CSAK ILLÚZIÓ VOLT - az elmének a beszűkülése és gátja. Hogy kiderülhessen, a Teljesség mindig is ott volt az illúziópalota mögött, csak valamiért nem mertél odanézni.

Amikor felismered a nehézségeidet és rálátsz a mintákra, akkor jöhetsz csak rá, hogy azok nem is a valóság, csupán tanult, hozott, örökölt viselkedések vagy gondolkodásmódok. Akkor kezdheted el igazán tapasztalni, hogy azok helyett/mellett, sokkal több lehetőséged is van egy adott pillanatban.

Például lehetsz jól azzal is, amikor nem vagy jól....

Azt hiszem, hogy sorsdöntő állomásnál vagyunk, amikor elképesztően fontos, hogy mered-e majd a Szeretetet választani - elengedve a drámát, a sötétséget, a szenvedést, a mártírkodást és annak a félelmét, hogy elveszítheted a belső rendezettséget & az eddigi megszokást.

Most kulcsfontosságú lesz a hitnek az ápolása, valamint a biztonság- és bizalomérzetnek az újraépítése is, amelyek által leolvaszhatók az önvédelemből emelt bástyák. A külső valóságod tűpontosan és telibe le fogja tükrözni ezeket a belső alakulásokat.

Ahogy most az Énedben megszilárdulsz, a mindennapi kapcsolódások során is megjelenik majd a szentség, a tested szintjén az egészség, az anyagban körülötted pedig a bőség, a harmónia és a szépség.

De mindez a régi utakon sajnos nem fog megtörténni, csakis a biztosítókötelek elvágása által!