Vénusz-Plútó kvadrát | Félelmek nélkül

Szokás mondani, hogy amilyen a kezdet, olyan a befejezés is. A május elsejei Beltane és szerelem ünnepén volt egzakt a Vénusz-Plútó kvadrát, mikoris a Plútó hátrálni indult a Vízöntőben.

A következő hetekben lesz még bőven dolgunk a vénuszi témákkal (lsd. biztonság, ősbizalom, harmónia). Az új hónapnak az első napjaiban azonban még a Skorpió (tehát a Plútó uralma alatt álló) Telihold energiaterében vagyunk, amely megbolygatta a mélyre rejtett fóbiákat és rámutatott, ha most hiányzik az érzelmi stabilitás vagy a belső támasz.

A plútói hatások idején gyakori téma a HALÁLFÉLELEM, amikor az életnek vagy valami/valaki fontosnak a hirtelen elvesztésétől, eltűnésétől, megszakadásától tartasz. Mi lesz, ha kötődsz, aztán végül hiába vársz: a másik többé nem kerül elő, nem jön vissza és kiköltözik vagy emigrál a valóságodból?

E mögött az ÖNÁTADÁSNAK az elvesztése & hiánya áll.

Félsz az egonak – és vele együtt a kontrollnak, az akarásnak és az irányításnak a megsemmisülésétől. Mi történik, ha megszűnik minden külső-belső kapaszkodó és belekényszerülsz engedni magadat a Semmibe? Ha nem sikerül egyedül kijutni a partra? Ha elnyel a tenger mélye és belehalsz a küzdelembe?

Közben nem veszed észre, hogy épp a fölösleges kapálódzásba fáradsz ki a legjobban.

Abba, hogy nem mersz egy percre sem megállni, mert a mozdulatlanságban aztán szembe kéne tudni nézni mindazokkal a fojtogató dolgokkal, amelyektől rettegsz. És ez sokkal ijesztőbbnek, szorongatóbbnak tűnik, mint az örökös céltalanságban vagy az értelmetlen tengés-lengésben hánykolódni.

Önmagadat teszed tehát szembe az áramlással, miközben nem hagyod, engeded a létezést magától megnyilvánulni.

Pedig ami szemből jön, az vélhetőleg nem is bántó. Pusztán azért nyom olyan nagy erővel, mert mindez idáig ellentartottál neki. Ha ki tudnál nyílni arra, ami be akar érkezni, akkor többé nem lenne a feszülés sem.

Saját magadat szorítod be tehát a sarokba és a skatulyába, ahol ugyanúgy nem változik semmi és amiben újra és újra megélheted a kiúttalanságot. Amikor pillanatokra meg kell állni erőt gyűjteni, akkor azonnal megcsap a pánik: „Mi lesz, ha örökre itt maradok és nem változik semmi?” - és lefagysz, hiszen hátra lépni többé nem lehet, előre mozdulni pedig baromi félelmetes.

Hogy valamennyi stabilitást és szilárdat érezz magad körül, foggal-körömmel kapaszkodsz a biztosnak látszó mentőcsónakokba. De ez a működés nem visz sehova, csupán a STAGNÁCIÓT TARTJA FENN. Ahhoz, hogy elindulhasson és sikerüljön az új, előbb el kéne tudni engedni a régit.

Az egonak az elvesztése, valamint a kötődésnek és a köldökzsinórnak az elvágása vezet a valódi stabilitásba.

Ehhez viszont teljesen ki kell nyitni a szívet és meg kell semmisülni abban a formában, ahogyan eddig magadról gondoltál. Képessé kell lenni beengedni magadat a félelem-mentességbe és ez a fajta kitárulkozás vagy kinyílás lehet az igazán ijesztő. Annak híján viszont csak ide-oda hánykolódsz a hullámokon, amiben nincs beteljesülés.

El tudod képzelni, hogy nem is oda kell jutni, ahova az ész mondogatja? Képes vagy elhinni, hogy az út legvégén a szeretet, az egyesülés, az összeolvadás vár?

Ahhoz, hogy megérkezhess ebbe a létállapotba, meg kell tudni tapasztalni önmagadat és magát az utat is. Rábízva magadat a mindenségre, mint egy halacska, aki könnyedén lubickol és sodródik a vízben. Hagyni, hogy az élet történjen és oda vigyen, ahova szükséges. Itt tudsz rájönni, hogy ebben az egészben TE magad vagy az egyetlen biztos pont és az origo. Azt az életet vagy világot, ami a tiéd - amit nem a félelmek vagy a minták alakítanak, valójában nem tudod elérni: de mégis vár rád.

Az a lelked hívásából jön és a nyugalomban találsz rá.