Szaturnusz anaretikus

A Szaturnusz, hétfőre eléri a Vízöntőnek a legutolsó fokát, ami önmagában is egy különleges helyzet, hiszen adott jegynek a 29°00’00” - 29°59’59” közötti tartományát, „karmikus”, „kritikus” vagy „sorsterületnek” mondjuk az asztrológiában. A Küszöb őre számára egyébként kedves ez a szám, mivel az égitest körülbelül 2,5 évet tölt el egy jegyben, tehát a zodiákuson megtett teljes ciklusa, cirka 29 év. Amikor megéled az első szaturnuszi visszatérésedet 29 évesen, vagy 7 évente, amikor a bolygó együttáll a fő tengelyekkel, fontos éréseken mész keresztül.

A Karma urának a mostani lépésével azonban egy olyan izgalmas állás is kialakul, hogy pontosan egy háznyira kerül a Bak 29. fokán álló Plútótól. A két szomszédos életház legvégén várakozó égitestek között kibomló szemi-szextil (30 fokos) kapcsolat, maga is egy karmafényszög. Ez alatt azt értem, hogy lassú tanítást hoz. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy önmagában egyik fok vagy fénykapcsolat sem „jó” vagy „rossz”, az általuk mutatott leckét mindig az egyén fordítja le rombolónak, vagy épp megvalósítónak.

Ugyan az anaretikus fokról márciusban már mindketten elmozdulnak, a 30 fokos távolságot egészen április végéig tartani fogják a bolygók, de akkor már a Vízöntő-Halak jegyeket összekötve. Érdemes lesz éberen figyelni az időszakban felbukkanó tanulságokat.

Határmezsgye. Senki földje. Átjáró. Küszöb. Perem. Választóvonal.

A napokban történt egy (majdnem dupla) gyászeset a családomban. Ahogy gépelem ezeket a betűket, az ujjaim szinte automatikusan megállítanak a tovább haladásban. A reflex, miszerint minősíteni, véleményezni kell tudni a dolgokat, azonnal mondaná, hogy "biggyessz már ide egy látványos jelzőt". És valóban, ha ez a történet bekerült volna a hírekbe, akkor már olyan szalagcímek villognának a képernyőn, mint „horrorisztikus”, „tragikus”, „borzadalmas”, „döbbenetes”, „felfoghatatlan”.

Tanulságos volt figyelnem a reakciókat, a visszapattanó kérdéseket, amint megosztottam ezt a halálhírt a barátokkal, ismerősökkel. Időről időre emlékeztetni kellett magamat, hogy minden helyzetre a saját eszköztárunkból és a meglévő programjaink alapján reagálunk. A világ történéseire adott válaszunk mindig tűpontosan jelzi, hogy mi magunk hogyan állunk adott kérdéskörrel, témával. Az ilyen és hasonló helyzetekben a legfontosabb talán azt meglátni, hogy mi a miénk és mi az, ami nem.

Alaptétel, hogy ami bennünk keletkezik, az rólunk is szól.

Ám mély önismeret híján, itt is szépen tévútra lehet menni. A fentiek ugyanis annak a felismerését feltételezik, hogy az ÉN, az nem egyenlő a személyiségnek a történetével, ahogyan annak a kusza érzéseivel vagy gondolatképzeteivel sem. Különösen nőként, hajlamosak lehetünk az együtt(v)érzésre, egy másik személy érzéseivel azonosítani magunkat. Azt hinni, hogy ha leszakadunk a felmenői szenvedéséről, akkor majd kitagad minket a kör és egyedül maradunk. A rendszeres önreflexió által azonban tudatosítható, ha egy érzelem nem saját, magyarul, ha az érzelmi reakcióink egy olyan berögzült lelki működést tükröznek, amelyeket a családi, a generációs, a kulturális stb. tapasztalásainkból gyűjtögettünk magunkra.

Nem fogok hazudni, az első sokk hatására az én számat is elhagyták olyan szavak, amelyeket a tengelyembe visszatérve mostanra teljesen máshogy mondanék ki. Azt hiszem, hogy a tudatszintet az mutatja meg, hogy ilyen esetekben mennyire hatékonyan tudunk visszarendeződni a középpontba. Amíg a testtel, a kettőségben gondolkodó elmével, a formák világának az illúziójával, a reakcióinkkal azonosulunk, addig a halállal kapcsolatban is mindenféle tanult káoszok és öntudatlan félelmek bugyoghatnak fel.

A valódi tudás és a lényegi ismeret azonban az időt és teret nem ismerő lélekbe van bekódolva, aki számára nem létezik az elmúlásnak a fogalma. Érdemes levetni azt a hamis képzetet, hogy emberként mindössze anyag és gondolat lennél, de még a születésről és a halálról tanultakat is hasznos lenne megvizsgálni. Sokkal több vagy, mint amit az agyad, illetve az abban hömpölygő hitrendszerek elhitetnek veled a létezésedről. Talán úgy érdemes önmagadra nézni, mint egyfajta energiamezőre, ami tele van lenyomatokkal, mintákkal, amelyek mögött viszont megbújik a lényeged.

Jelenleg annyira nem látjuk át ezt az egészet, hogy még a betegségeknek, a kóroknak, a vírusoknak is neveket adunk. Becézgetjük őket, mintha azok tőlünk teljesen függetlenül, rajtunk különálló dologként keletkeznének, vagy amiket „el lehetne kapni”. „Ha meg tudom személyesíteni – gondolhatod -, akkor a tünetet megtehetem a mumusnak, a daganatot a nagy szörnyetegnek és a félelmetes ellenségnek, akivel meg kell küzdeni, akit le kell tudni győzni, amit túl kell élni.” A test és a lélek nem leválaszthatók egymásról. Semmi nem történik tőled függetlenül, és a belső állapot nem azon múlik, hogy mi zajlik a külvilágban, vagy éppen mit ettél, netán kívülről mivel kenegeted be magadat stb. A fő gonosz a tudattalan mintázatokban rejtőzik, amelyet a test és a környezeted csupán lemásolnak.

Régebben imádtam az orvosos filmeket, meg a vészhelyzetes sorozatokat, az igazi drámát, a jó tuti tragédiát. Ma már szinte kinevetem ezeket. Ha képesek lennénk teljesen lejönni a játszmákról, a szenvedésekről, akkor a művészet abban a formában, ahogyan ma létezik, valószínűleg meg is szűnne fontosnak lenni. Senki nem venné komolyan a szerelmi bánatos verseket, a mozivásznon hallható mesterkélt párbeszédeket.

A gyásszal egyébként pontosan ugyanúgy bánunk, mint a negatívnak címkézett érzéseinkkel vagy a fájdalommal és a betegséggel. Viszolygunk, tartunk tőle, talán még utáljuk is az egészet. A születés mellett, a halált is kitoltuk a kórházakba, ami által megszűntünk szentségként, szépségként, spirituális mivoltában tekinteni rá. Úgy kezeljük, mint valami kórságot, amit ezért eltűntetni, lenyomni, elfelejteni, kikerülni kívánunk. Persze már evolúciósan is belénk van kódolva, hogy a fájdalom, az valami bajt jelez, és ha túl akarunk élni, akkor azt bizony gyorsan ki kell iktatni. Ha szomorúságot, gyötrelmet élünk át, azt azonnal begyömöszöljük a sarokba, mondván, nincs idő gyengének, bántanosnak lenni, ne adj isten sírni-ríni. Ha a közelünkben valaki nehéz tapasztalásokon megy át, akkor megpróbáljuk elterelni a figyelmét és mielőbb felvidítani. Megtanultuk, hogy mindig a positivity-t kell keresni és nem szabad összeomlani.

Egy betegség, egy fájó érzés vagy helyzet mindig azért merül fel, hogy meggyógyítsuk magunkban azt, amit szimbolizál. Talán a bűntudatot, az önutálatot, a szeretethiányt stb. A gyógyulásnak az alapfeltétele az (ön)elfogadás és a (ön)szeretet lenne. Amíg valamit távol tartunk, addig lehetetlenség kapcsolódnunk vele! Egy betegségállapot ezért megköveteli tőlünk a közel menést, egyben a spirituális fejlődést. Jelzi, hogy valami nem oké, ezért jobban oda kell most figyelnünk magunkra. Amíg a rövid távú enyhülést, a feledést, az elkerülést választjuk, addig épp a szenvedés lesz a jutalmunk. A Halak archetípus, alacsony megélésben, a szerekbe - az alkoholba, a drogba, a gyógyszerbe, a nyugtatóba, a cigibe -, valamint a tv-be, a kapcsolati függőségbe, a munkába, a szexbe, a spiritualitásba való elmenekülést, a by-passt jelzi. Az élvhajhászásnak viszont a káosz, a belső szétúszás, a depresszió, a lelki köd, a kilátástalanság, a lelki álmosság az eredménye.

A fájdalomelkerülő tevékenységek helyett - amelyek egyébként baromi sok energiát kérnek tőlünk, merni kell átmenni az elsőre nehezebbnek tűnő élményeken. Anélkül, hogy az életnek ezt a természetes folyását irányítani, kontrollálni, vagy akár értelmezni akarnánk. A görcsös ragaszkodás a pozitívhoz, a „mindig csak a jó-hoz”, leválaszt a tapasztalásról, ami maga: az Élet. A gyászt, a szomorúságot, a tehetetlenséget, azt, hogy sajog, ugyanúgy, mint minden mást: át kell tudni élni.

---

A Szaturnusz, 2023. február 27-március 7. között, a Vízöntőnek a 29. fokán jár, mielőtt a következő három évre beparkolna a zodiákus utolsó házába. A Halak, az élet végével, az idős korral és annak a magányával, az életből való kivonulással analóg. Az Alvilág ura, a Plútó, már 2023. február 11-e óta és még március 23-ig, a Bak-Vízöntő jegyeknek a határvonalán van, a Sas csillagzatában. A Szaturnusz, a Küszöbnek őre és az Időnek is az ura. Tisztán megmondja, ha eljött az idő átlépni a vonalon, ahol már a Hádész kísér tovább a transzmutáció tűzében. Ha kérjük, ha nem, most át kell tudni transzformálni, varázsolni önmagunkat vagy ebben a testben, vagy egy másikban. Sokan döntenek most a fizikális halál mellett, és lépnek ki a földi létből, a karmának a köréből. Azok, akik az elmúlt hónapokban nem tudták meghaladni önmagukat, tehát nem voltak képesek radikálisan, gyökeresen és végérvényesen áttranszformálni a gondolkodásukat, a hitrendszereiket, a tudati programjaikat, a halott szokásaikat, többé nem bírják a napról napra érezhetőbb feszítést, a sürgetést és a nyomást.

Ha most képtelenek vagyunk belátni, hogy mi magunk határozzuk meg az életünk történéseinek - akár a betegségeinknek is - a jelentését, akkor fájdalmas időszak kezdődik ezzel az állással. Ameddig a családinak vagy a karmikusnak vélt áldozati és szenvedés szerepeink hatására, öntudatlanul átadjuk azoknak az hatalmat és az irányítást, addig a saját tudatosságunknak a teremtő és (ön)gyógyító erejét tagadjuk meg magunktól. A felébredés és a valódi gyógyulás abból a ráeszmélésből fakad, hogy magunk ruházzuk fel a körülményeinket bármilyen jelentéssel. A tapasztalás nem pozitív vagy negatív, csupán VAN. A következő évek kőkeményen rámutatnak majd a belső korlátokra, a beszűkültségünkre, valamint a véggel és az elmúlással kapcsolatos programjainkra, hogy felszabadulhassunk.

Vélhetőleg kijózanító hetek előtt állunk, amikor a korábbi hitrendszerek, a hamis képzetek és a rögzült reakciók porladoznak. Könnyebb lesz, ha már most elkezded leszedni az előjeleket a tapasztalásokról, amelyek egyébként totál tévútra visznek, és az életnek a lényegi minőségéről, az át- és megélésnek a szépségéről csavarnak le. Az élet egy empirikus utazás. Maradj elfogadással azzal, ami zajlik benned. Sosem tudhatjuk, hogy melyik út hova vezet, sokszor egy „rossz” élmény, a betegségnek vagy a halálnak a megszagolása görget minket tovább. Lehet, hogy a küszöb nem is úgy néz ki, vagy nem oda vezet, ahova szeretnéd vagy a gondolkodó elméd magától küldene.