Nap-Neptun együttállás | A belső unió

A tél időszak legvégső, egyben legmeghittebb óráiban vagyunk. Az elmúlt héten a Napunk már a Halak jegynek és csillagképnek az utolsó koordinátáin járkált, ahol a közelgő tavasznak a pillanatáig (márc. 20.) együtt is marad a mélységek urával, a Neptunusszal. Ez tehát az igazi bemélyülésnek az ideje, amikor odapillantást nyerhetsz a lelki világodnak a legalsó bugyraiba is.

Sokan már február közepével elkezdik a tavaszi visszaszámlálást, sőt, szinte képtelenek is megérkezni a tél mutatta lelkiállapotba és a borús, a befelé levős heteket ugyanúgy végig futják. Inkább elutaznak a világosabb-melegebb égtájakra, hogy totálisan kikerülhessék az időszak kínálta visszavonulást és a bent levést.

Mi asztrológusok azért időről időre kihangsúlyozzuk, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget megelőzően még számos fontos lélekstáció van. A Nap által képviselt belső magunk ugyanis ezekben a hetekben halad át a Vízöntő és a Halak jegyek mutatta tisztulási és oldódási folyamatokon. A belső felszabadulás (Vízöntő) híján, nincsen megérkezés a békébe és az önmagunkkal való egységbe (Halak) sem. A múlt tisztázása, annak elrendezése, a benti világunkban való mélyre ásás és a lélek hangjára való tune-in kihagyásával csak a káosz, illetve az életnek a folytonos megkérdőjelezése marad.

A zodiákusnak, valamint az évkörnek a vége arra szolgálna, hogy a belső központunk szintjén is megérkezzünk a „Tudom” bizonyosságába.

A tavaszi fáradtság abból ered, hogy a téli álom idejét nem az „alvással” – vagyis, a befelé levéssel, a csönddel és a meditációval töltjük meg, hanem a túlfokozott aktivitással. A március utolsó harmadában a Kos nullára (a tavaszfokra) érkező Nap, hiába hozza el a kikeletet, ha a kellő pihenés híján a reggeli ébredésünk inkább csak nyűgös, frusztrált, feszült és stresszes lehet.

A mély érzelmi kimerültségen azonban az utólagos alvás már nem segít. Ilyenkor üti fel magát a nihil, a kedvtelenség, a depresszió, a „lelki álmosság”, amelyen egyedül az önmagunkkal való bensőséges kapcsolódás tudna enyhíteni. A kifelé, a dolgokra, a teendőkre, a világra való figyelés helyett az önmagunk felé való közeledés lenne a kulcs.

A tél utolsó napjai és a hosszúhétvége pont alkalmas a visszalassításra, sőt, a teljes leállásra. Az időszak mutatta végső lezárásra, a számvetésre, a visszatekintésre. A Nap, most éles reflektorként világítja be azokat a leszakadt lélekrészeket és mindazokat az illúzió fátylakat, amelyekkel leválasztódtunk másokról és a valóságról.

Az elmúlt heti konzultációk a szokásosnál is jobban megérintettek. A befelé tekintések során a kliensek olyan élményekkel találták szembe magunkat, amelyek miatt túl korán kellett elveszíteniük az egységállapotot. Ha leszületendő lélekként ugyanis nem sikerül az édesanyával való korai kötődés, akkor a családot, a szűkebb-tágabb környezet, és végül a saját érzelmeinket is elkezdjük idegenként, kívülállóként megtapasztalni.

Azok mögött nem marad más csak az üresség és a nagy büdös semmi. A napok céltalanná, kilátástalanná, örömnélkülivé lesznek. Észre sem vesszük - hiszen természetes, hogy elzártuk magunkat az élettől. Szinte teljesen érzéketlenné lettünk és robotként, fejből visszük a mindennapokat. Reggelente felhúzzuk a maszkot, a külső borítót, miközben odabent nem merünk szeretni, bízni és teljesen bizonytalanok vagyunk. Belekezdünk új dolgokba és kapcsolatokba, de szívből sosem vagyunk jelen, amiért jön a csalódás, meg a kiábrándulás.

Olyan érzés ez, mintha egy részünk folyton hiányozna, egy távoli bolygón rekedt volna. Mintha valamikor hátrahagytunk volna valami fontost, valami esszenciálist, amivel újra kéne egyesülni ahhoz, hogy tovább haladhassunk.

Amikor a szüleink azt éreztetik velünk, hogy másnak szeretnének, hogy nem vagyunk elég jók-megfelelők-szerethetők és emiatt nem sikerül a kapcsolódás, akkor önvédelemből a saját Holdról - és vele együtt az érzelmekről - válunk le. Lekapcsolódunk a hiánynak a terhéről, csakhogy elkerülhessük a nehéz és fájó érzéseket. A túlélés érdekében a szívből, a fejbe vándorlunk. Márpedig minél több érzést, lélekrészt, aspektust zárunk ki, annál távolabb megyünk ugyanattól a szívtől és a lélektől, ami után sóvárgunk.

Why struggle to open a door between us when the whole wall is an illusion? (- Rumi)

Fel sem tűnik, hogy valójában magunkat hagytuk el. És, hogy az egyetlen szereplő, akit napról napra megcsalunk, az mi magunk vagyunk. A lelkünk egész életünkben önmagához szeretne hazatalálni, saját magára szeretne visszakapcsolódni. A legbelső magunk mindvégig szeretne leválni erről a rideg és kemény világról, s visszabújni a lágy részekhez.

A lágyság viszont csak a jelen helyzetnek az elfogadásából és a múlttal való megbékélésből tud kibontakozni.

Ha mostanra el is hittük, igazából nem vagyunk áldozatok. Csupán hibás a szűrő, amivel a valóságot nézzük. Nézőpontváltásra, tehát annak a belátására lenne szükség, hogy a FAL & SZÉTSZAKADÁS MAGA AZ ILLÚZIÓ. Ha ezt a szemüveget nem cseréljük le, akkor vélhetőleg minden ugyanaz marad.

Amint megengedjük magunknak a lélekkel való találkozást és odabent is létrejön a teljesség, az automatikusan elhozza a világgal való egységet és békét. Minél inkább meg tudjuk élni az (el)érzékenyülést, annál több olyan misztikus és finom élményben lesz részünk, ami viszont már túlmutat a felszínen vagy az átlagos hétköznapi tapasztalásokon. Abban a pillanatban meglátjuk, hogy ez a világ(unk) mostanáig is itt volt, csak a zajban, a rohanásban eddig megfeledkeztünk róla.