Mars-Plútó kvadrát | Hátat fordítani

A Bikába érkező Mars és a Vízöntőben hátráló Plútó között a héten aktív derékszög arra szólít, hogy mozdulj ki a biztonságosnak hitt nihilből és lépj a változásért!

„Mintha egy bója lennék a tengeren. Este van. A víz is olajos és sötét. A víz látványa nem azt a mérhetetlen szabadságot adja, amit várnék tőle, sokkal inkább a végeláthatatlan ragadást.

Ennek ellenére tudok benne közlekedni, de nem komfortos itt. Ha akarom, el tudok menni, ezért nem vagyok különösebben kétségbeesve. De látom a munka részét is, hogy már el kéne úszni valamerre. De merre? Nem tudom, máshol vajon mi vár. Mi van, ha nem is éri meg?

Be vagyok ragadva ide a nihilbe. Nem érzem veszélyesnek, inkább csak mérhetetlen kilátástalannak. Ha akarom arrébb tudok menni, bárhova el tudok jutni, csak nem vagyok benne biztos, hogy ott jobb lenne. Ezért nincs is erőm elindulni. Hiányzik a hit meg a remény.

Csak lebegek. Akár szárazföldön is lehetnék, mert ez egy stabil lebegés. De a tengerben levés szimbolizálja a legjobban, hogy mennyire körbe ölel ez az egész. Szinte a nyakamig tart és teljesen körülvesz.

Nem mozdulok. LUSTA & MOTIVÁLTATLAN vagyok. Nincs meg bennem az a bizonyos pozitív hozzáállás vagy a kíváncsiág, hogy vajon mi lesz arrafelé? Csak akkor akarok majd elindulni, ha már tudom, hogy ott is biztosan süt a nap és sokkal jobb a víz.

Pedig épp fordítva kéne: erőből elindulni, ami magával hozná az önbizalmat is.

Erőt kéne venni venni magamon. Az lenne jó, ha a kíváncsiság hajtana, nem pedig az elvárás. Azok csak beszűkítik a lehetőségeket. Ha elindulnék, valószínűleg sokkal izgalmasabb dolgokkal találkoznék, mint amiket innen el tudok képzelni.

A biztonság hajszolása helyett a LELKESEDÉSNEK KÉNE JELENTENIE A MOTIVÁCIÓT.

Erőltetve kezdek el lapátolni, de az érzetem az továbbra is lemondó. Emiatt megyek is, meg nem is. Pedig nem okoz gondot úszni a trutyiban, egyedül a SAJÁT MENTÁLIS ÁLLAPOTOM JELENTI A KIHÍVÁST. Közben kétségem sincs afelől, hogy fizikálisan képes lennék beúszni akár az óceán közepére is, mert egyáltalán nem fáradok.

Inkább csak a belső nihil állít meg. Ebből kéne magamat kimozgatni.

Kötelességből elindulok, de NINCSEN BENNE ÖRÖMÖM. Ezt kéne elérnem, hogy végre ne a feladatból haladjak, hanem az úszás és a haladás legyen számomra jó is! Mindegy is, hogy hova jutok el a végén, mert az úszás maga az életnek a része.

Érzem, hogy tennem kéne valamit, hogy ez megváltozzon. Nem elég annyi, hogy ezeket kimondtam. De itt van rajtam ez a rám nehezedő nihil - mint egy nehéz ponyva -, ami azt suttogja: „Ne változzunk meg!” - „Fáradt vagyok!” - „Minek?” - „Nem akarom.” -„Hagyjuk is ezt abba.”

Hátat fordítani a lehúzó erőknek

Most összehúzom magamat, mint egy golyó és lesüllyedek a víz aljára. Ide a tengernek fenekére, ahol minden sötét, nyirkos és ahol magányosan ülök egy barlangban. Itt nagyon nem jó, félek és szorongok, el akarok menni.

Minta folyamatosan mennék vissza az időben; egyre kisebb és kisebb vagyok. Először 4-5 éves, aztán 3-4 és már egy bepólyázott kisbabának látom magamat. Próbálnék kijönni, de ideges vagyok, kiszolgáltatottnak érzem magamat és szörnyen rettegek. Teljesen egyedül vagyok. Mi van, ha valami nagy baj lesz? Nincs semmi bizodalmam...

El kéne innen menni, csak nem tudom hogyan. Pedig a barlang szája ki van nyitva, sőt, kijárata is van, mégsem indulok. Lenne lehetőség elmenni, de attól, ami kint van, még jobban félek. Le vagyok merevedve és egyhelyben toporgok.

"Majd csak akkor mozdulok, ha tuti biztos a kimenetel és van ígéret arra, hogy ott jobb lesz." - gondolom.

A kisbabából árad felém valamiféle nyugalom, mert nem neki kell kitalálni, hogy merre menjünk. Az ő feladata csupán alkalmazkodni a dolgokhoz. A döntés felelősségét nekem kell majd vállalni, miközben még magam is gyerek vagyok.

Átölelem és ez nagyon jó érzés. Már nem is akarok mást, csak itt lenni és átélni a kapcsolódást. Többé nem érzem, hogy ki kéni törni. Ebben a barlangban jól el lehet bújni, ha esne az eső. Jó lesz otthonnak is, már nem akarom elhagyni. Kedvem lett akár felfedezni, körbejárni is. Ha a miénk, akkor ne csak az előteret üljük be, lássuk, mivel tudunk gazdálkodni! Fáklyákkal bevilágítom, otthonossá, barátságossá teszem. Kíváncsian nézem, vajon milyen járatai vannak.

Aztán fokozatosan be-bekúszik egy hang: mi lesz, ha valami baj történik? Ez túl jó… Tényleg ilyen egyszerű lenne? Létezhet, hogy simán jó itt?

Mintha szabotálni akarnám...

Az érzés egy kétéves dacos gyereknek az alakját ölti, amely most nem engedi, hogy elhiggyem és megéljem a biztonságot. Az ölemben itt van a baba: maga a nyugalom, a bölcsesség és a fény. A lábamnál pedig ez a kis tűzgolyó, aki ugyan ölelget, mégis durcás és mérges. Ő is én vagyok. Attól fél és retteg, hogy történik majd valami és elveszítjük ezt az egészet. Beengedtem és most nem hagy békén.

Még mindig meg tud ijeszteni. Mi van, ha igaza van? Most ahelyett, hogy meg akarnám változtatni, próbálom inkább elfogadni, Nem akarom kirakni, mert szeretem: a részem. Többé nem akarok rá dühös sem lenni, de nem oké, hogy még mindig befolyásol.

Pánikszerűen ölelném magamhoz a kisbabát – azt a részemet, aki tudja, hogy minden rendben van. Gyorsan csináljuk vissza a nyugalmat! De ez se jó irány... Nem lehet ezt a szereplőt erre használni és kiszipolyozni.

Meg kéne végre találni önmagamat, az ARANY KÖZÉPUTAT & SAJÁT EGYENSÚLYOMAT. Nem a kis parázóssal, a szorongó, a 𝘫𝘢𝘫𝘫𝘮𝘪𝘭𝘦𝘴𝘻 szereplővel azonosulni. De akármerre mozdulok, a félelem jön velem, amiért egyre feszültebb vagyok. Hadd találjam már meg a saját hangomat! Nem lehet ez többségben!

Jól esne leöblíteni magamról ezeket a gondolatokat. De mintha a szorongás levakarhatatlan lenne. Szinte a bőrömmé vált és ha megpróbálom leszedni, akkor duplán nő vissza... Nem hagy békén, sokkolni akar, mert csak akkor figyelek rá. Tudja, hogy ha megijeszt, akkor odafordulok felé. Azt akarja, hogy vegyem már észre. Ne csak megtűrjem, hanem emeljem fel őt is. Ismerjem el a jogkörét.

Látom, hogy nem tudom semlegesíteni, ezért inkább magamhoz húzom, de ugyanúgy félek tőle. Olyan, mint egy sózsák, amit időtlen idők óta cipelek a hátamon. Kapaszkodik rám, mint egy nehéz csomag.

Közben már rég mennék előre.

Érzem, hogy a hátizsákomban inkább hűsítő italoknak, zseblámpának és hasznos dolgoknak kéne lennie, amelyek segítenek is az úton. Azok helyett viszont csak a kövek és a lehúzó dolgok csüngenek rajtam.

Már nem is akarom megnézni, címkézni, elemezni őket, csak egyben ledobni az egészet! Fölösleges tovább boncolgatni, hogy mikor ért a bántás, ez épp kinek a hangja, honnan ered a bizalmatlanság, hány éves voltam, amikor ez és ez történt... Eltölthetnék újabb három évet azzal, hogy mindent szétszedek darabokra és egyesével az összes belső gyermeket megsimogatom.

De amint az egyik csendben marad, úgyis elkezdi a másik. Ez egy végeláthatatlan munka, egy feneketlen kút, ami fölöslegesen visz csak az erőt.

Ehelyett ki kell mindet szórni és a helyükre bepakolni mindazt, ami hasznos és értékes: kaja, térkép, zene, víz, meleg ruha. Azokat a képességeket és érzéseket, amelyeket tudok is hasznosítani. Ha újra és újra megállok beszélgetni ezekkel a belső hangokkal, akkor azok mindig megállítanak majd a haladásban.

Ez egy ÖNLASSÍTÁS, hiszen az összes visszhangot egyesével meg lehet sajnálgatni. Mindig akarnak majd valamit. Sosem lesz elég, amit kapnak. Mindig követelni fogják az újabb etetést, a figyelmet, a sajnálatot.

A belső gyermek sosem lesz boldog, hiszen arra jött létre, hogy szenvedjen.

Ahogy most ledobom ezt a csomagot, azonnal egy felszabadult és gondtalan felnőttnek érzem magamat. Nincs már feladatom, többé nem felelek a nyávogó gyerekekért! Nincsen teher, veszély, fenyegetés, helyette azonban van önrendelkezés. Ezt hívják ősbizalomnak. Már nem rettegek attól, hogy ha valami jó dolog érkezik, akkor az azonnal véget is ér. El tudom hinni, hogy az történik velem, ami a legjobb a számomra. Kinevetem a félelmeket, ezért bárhova mehetek. Előttem minden út felfedezésre vár."