Neptunusz anaretikus II. | Az utolsó búcsú

A Neptunusz március 4-én rálépett a Halak 29. fokra, ahol a teljes márciust tölti majd. A 29. koordinátát ún. anaretikus, tehát kritikus vagy karmikus foknak mondjuk az asztrológiában. A Halak 29. fok ám azért is különleges, mert nem csak a jegynek, hanem magának a zodiákusnak is a legvégső stációját jelenti. Ez a végállomás, az utolsó utáni búcsú, a körbeérés, ugyanakkor az új kezdet is. Az anaretikus fok a kilépő az Életből a Halálba, de a Halálból: az Életbe is. A Halak szimbolizálja az asztrológiai évnek, a télnek és a hibernációnak a végét, egyben az öregkort.

A Neptunusz nem először és nem is utoljára jár most itt. Ha visszaemlékszel, a bolygó tavaly május-szeptember között már volt itt egyszer és akkor meg is kezdte az elnyújtott kivonulását a saját otthonából, ahol az elmúlt 14 évben (2011-12 óta) tartózkodott.

A mélytengerek ura 2025. március 30-án, 170 év után fog visszatérni a zodiákus startpontjára (a Kos nullára), de az őszi retrográdja miatt (a mi életünkben utoljára) néhány hónap erejéig kicsit majd megint a Halakban búcsúzkodik. 2025. október és 2026. január között kerekíti majd le teljesen a felmenőink életében kezdődő ciklusát, mielőtt a Szaturnusszal közösen beköltözik a Marsnak az uralma alá és megindul az újabb 170 évig tartó útjára a zodiákuson.

A Neptunusznak a 29. fokon töltött idei napjai a tavalyitól azonban eltérő hangulatot ígérnek, hiszen a bolygót azóta utolérte a karmatengely Felszálló csomója.

A Lélek, valamint a Lélekhívás találkozóját kihangsúlyozza, hogy a márciusban zajló Vénusz & Merkúr retrográd többszörösen becsatlakozik majd ebbe az együttállásba.

A hetek óta érezhető mágneses hívás a dharma & sorsfeladat beteljesítése felé így már a Szív és az Elme számára is megfoghatóvá válik. A tavaszi hetekben világos és egyértelmű lesz, hogy mit kell tudni elengedni és/vagy megbocsátani ahhoz, hogy tiszta szívből-lélekből indulhass az Újba.

A sorsfeladat szóval most is óvatosan bánok, mert az ész ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy valami konkrét teendője van. Az egyetlen feladatod most a magadba mélyülés, valamint a létezés meg- és beengedése.

A Halak utolsó koordinátája maga: a gyász.

Az a pillanat, amikor magzatként már tudod, hogy elkészültél és ideje van elindulni az eddig ismerős Egységállapotból, a nagybetűs É-L-E-T-be. A születés mindig gyászos, hiszen el kell tudni köszönni a korábbi stációtól vagy életszakasztól. Képessé kell válni elengedni mindazt, ami mostanáig a kényelmet, az otthonost vagy a biztonságot jelentette.

És nem utolsó sorban: tudni kell átélni a veszteséggel járó érzelmeket, amelyekről lássuk be, a társadalom szereti azt tanítani, hogy jobb inkább kikerülni vagy teljesen lehasítani.

Ez azért is lehet, mert az előző, tehát a háborús időket megélt generációk számára sokszor magát a túlélést jelentette 𝑛𝑒𝑚𝑒́𝑟𝑒𝑧𝑛𝑖. Az elődeink azt látták, hogy megélni mindazt, ami belül van, gyengévé, kiszolgáltatottá, sérülékennyé és elesetté tehet. Jobb nem foglalkozni a szomorúsággal, hamar továbblépni a fájdalomból, nem teret engedni a dühnek, az undornak vagy a kétségbeesésnek.

Aki viszont bekeményedik és emiatt képtelen megélni a negatív érzéseket vagy a fájdalmat, az ugyanúgy a pozitívat sem tudja majd befogadni – hiszen ezek egy „kapun” keresztül jönnének.

A szüleink, nagyszüleink nem tanulták meg kezelni a saját érzelmeiket, ezért nekünk is azt örökítették tovább, hogyan kell azokat mesterien lefojtani, eltitkolni, megjátszani, kikerülni, amiért most saját magadért kell elsajátítani az együttérzést, az intuícióra való hagyatkozást, az érzékenység és sebezhetőség megengedését vagy a szívre való odafigyelést.

Anélkül, hogy megnyitnád magadat az érzelmeid számára, az életet sem fogod tudni majd a maga teljességében megtapasztalni. Ha az érzelmek túl sokáig belül bolyonganak és felhalmozódnak, az a gyász esetén különösen káros tud lenni.

Tartósan ugyanis soha nem a fájdalom fáj, hanem a fájdalomnak a 𝑛𝑒𝑚 megengedése.

Úgy sejtem, hogy mindannyiunknak van néhány olyan dolog az életében, amit most valamiért nehezebben enged el. Amit próbálna újraéleszteni még akkor is, ha az már réges régen haldokolt. Ahol nem akar még a gyásszal találkozni.

De az idei 9-es évben egyre látványosabban jön szembe, hogy melyik az az életstáció vagy helyzet, amit lassan el kell tudni bocsátani.

Van emiatt egy erősődő belső frusztráció, hiszen egy részünk nem akarja, hogy más legyen. Jó itt a megszokottban, miközben kezd egyre szűkösebbé válni a mozgástér. Hiába ismerted már fel többszörösen az önakadályoztatást: azokat az utakat és módokat, ahogyan elvonod a figyelmet a jelenről és hergeled magadat a jólismert régivel. Mégis győzködöd magadat arról, hogy miért lenne jobb megtartani, fenntartani az eddigit, mert valójában nem is emlékszel már arra, hogy milyen az, amikor nem ilyen.

Rettegsz tőle, hogy mi lesz akkor, ha az utolsó kapaszkodót is elengeded és már nem lesz visszaút. Foggal körömmel ragaszkodsz a szenvedéshez, amit annak a félelme hajt, hogy mi lesz, ha a régi problémák megszűnésével nem marad semmi.

Vajon, ha eltűnnek az egykori sztorik és konfliktusok, akkor nem volt is értelmük??

Lehet, hogy bizonyos szerepekbe kapaszkodsz, amelyeket egykor felvettél, mert valamiért adtak valamit. Helyszínekbe, amelyek ezeket az éneket tükrözik. Viselkedésekbe, amelyekről azt tanultad, hogy majd megvédenek valamitől. Talán nehéz elfogadni, hogy a korral változik a tested. Vagy egy régi életmódot próbálnál fenntartani, ami által megtarthatod azt a nőt, akit a férfiak mindig megnéztek, akartak, kívántak, imádtak. Lehet, hogy a business woman imázst, az életed munkáját kellene most tovább adni. Talán a gyermekek repülnek ki a fészekből vagy egy kapcsolat érte el a szakítást.

Az elmúlt hetekben több kliens állításában is megjelent a vitrin, mint analógia.

A vitrin nekem egy olyan dolog, ahova a féltve őrzött, a nagy becsben tartott, a kedvenc, ugyanakkor nagyon törékeny dísz- és értéktárgyakat tesszük, amelyeknek valamilyen módon köze van a múlthoz is. Ez az üveglappal ellátott szekrény azt mondja, hogy nézni, csodálni megtekinteni szabad, de érinteni és hozzányúlni tilos – tehát van egyfajta védelmi funkciója is. Amit ebben a kirakatban kiállítunk, azt meg akarunk őrizni, fenn akarunk tartani, konzerválni szeretnénk az utókornak.

De a vitrinbe az való, amit nem használsz napi szinten.

Oda azokat a dolgokat zárjuk, amelyeknek a jelenben már megszűnt az egykori funkciója. Ha magadat is bezárod ide, mert képtelen vagy elengedni azt, ami menne, akkor a jövőben rád váró végtelen lehetőségektől csukod ki magadat. Ha egy olyan stációt próbálsz őrizgetni, ami véget érne és nem akarod, hogy másmilyen legyen, akkor lemaradsz az univerzum csodáiról, az új életszakasz kínálta ajándékokról.

Igen, van ennek az időszaknak egy mélységes gyásza.

És amikor meghal az életedben fontos valaki, akkor sem (csak) a halottat, sokszor inkább azt a személyt gyászolod, aki vele voltál és amely most vele együtt távozik. A jelenlegi gyász ráadásul még sunyibb, hiszen itt nem is biztos, hogy meghalt valaki.

Itt most neked kell tudni élve meghalni és eltemetni a régi ruhádat.

Képesnek lenni belátni, hogy bizony valami fontos lezárul. Az a forma vagy személyiség, amelyet görcsösen kívánsz hibernálni egy korábbi szinten, az most eltűnőben, többé már nem létezik.

Ez most egy olyan gyász, amiről a külvilág nem is tud, hiszen benned zajlik, mélyen és láthatatlanul...

A bolygóknak az égi helyzete önmagában nem garancia semmire. A Neptunusz hatalmas lépésével azt tükrözi, hogy ha megértél rá, akkor a tavasszal valóban egy Új Sorskör indulhat.

Ez történhet úgy is, hogy öntudatlanul folytatod a régit. Vagy az eddigit járod újra, ám már fokozott éberséggel és odafigyeléssel.

De az elődökétől egy merőben eltérő és más utat is választhatsz. Egy olyat, ami már kiemel az eddig ismert szenvedés, káosz, boldogtalanság és szétválasztottság illúziójából.

A döntés és a felelősség a kezedben.

Emlékezz, hogy a mostani lépéseid 170 évre nyúlnak majd, tehát az utódok sorsát is előkészítik & meghatározzák...